Közzétéve: 2018.08.05. | Kőváry Anett
Napra pontosan egy éve kezdődött az anyám haldoklása. Barátainknál nyaraltunk Révfülöpön, hívtam őt a szokásos lejelentkezés miatt – megérkeztünk, minden rendben, nincs túl jó idő, stb. -, amikor mondta, hogy képzeld el, Anettkám, néha olyan furcsán nem tudom formálni a szavakat, de biztos csak a mandulám miatt van, persze, hogy nem akart tudomást venni a betegségéről, vagy isten tudja, mi volt szegénynek a fejében, az orvost sem hívta, mert szabadságon volt. Ezek az emlékek olyan közeliként éltek bennem, hogy muszáj volt menekülni előlük – megint.
Két hónap non-stop – szó szerint hét napból hét nap – munkával és megállás nélküli utazással próbáltam megakadályozni, hogy eszembe jussanak a szívszaggató pillanatok: a hazautak, amikor nem tudtam, mi vár rám otthon, az önámítások, hogy mindez csak a kezelés mellékhatása, a beszélgetés a védőnőnkkel, hogy ez bizony már haldoklás, a szürreális beszélgetések apával a konyhában, hogy hogy lesz majd a temetés, az a leírhatatlanul lehangoló derengés az otthonunkon, amit a halál ólálkodása hozott magával, a pillanat, amikor kórházba vittük anyát, és mi már tudtuk, hogy többé nem jön haza.
Igyekeztem a lehető legtöbb munkát bevállalni, letompítani az agyamat, nem gondolni, nem gondolkodni, nem érezni, nem emlékezni. Nem is beszéltem senkinek az érzéseimről, egymagam akartam megbirkózni a keserű évfordulóval. Egyrészt azért, mert tudom, senki nem segíthet, másrészt azért, mert nem akartam hallani, olvasni a kegyetlen ítélkezést, hogy “lépj már túl a múlton”, “fogadd el a sorsodat”, és persze a kedvencemet, hogy “engedd el”. Ezek az okoskodó, modoros és fölényeskedő igazmondások kivétel nélkül olyanoktól érkeznek, akik nem mentek még át mindezen, és
bármilyen kegyetlenül is hangzik, ki kell mondani: majd megtudják ők is, mennyire feleslegesek, bosszantóak és mindenek előtt szó szerint irgalmatlanok ezek a kéretlen jótanácsok.
Voltam ilyen idegesítő én is. Mert kívülről, a gyászt nem ismerve könnyen kiszalad az ember száján olyan, hogy vedd már le a feketét, szedd már össze magad, lépj túl rajta és persze engedd el. Amikor a gyász pszichológiájáról beszélnek nálam sokkal hozzáértőbb és tapasztaltabb emberek, nem véletlenül hangsúlyozzák, hogy a legfontosabb, amire a gyászolónak – főleg a gyászév alatt – szüksége van, az az irgalom. Az irgalom pedig egyenlő az elfogadással és a békén hagyással, a megengedéssel, hogy úgy és addig gyászoljon az illető, ameddig ő annak szükségét érzi. De nem, a legtöbb ember – köztük én is, még a saját gyászom előtt – úgy gondolja, jobban tudja, mire van szüksége a másiknak, és mindenképp szükségét érzi, hogy beleszóljon abba, amiről valójában fogalma sincs.
Hát ezért menekültem. Egyedül lenni, munkával tölteni minden lehetséges időt, egészen jó ötletnek tűnt. Addig, amíg a vízilabda-Eb alatt, egy fárasztó és elmondhatatlanul forró barcelonai nap éjszakáján belém nem hasított az érzés: csak a lányommal akarok lenni, senki mással. Életem egyetlen biztos pontjára vágytam, az egyszemélyes kis családomra, a csacsogására, a hosszú távon idegesítő fejhangjára, a kérdéseire, a gyönyörű érzéseire, a tiszta kis világára, a csodaszép lelkére, a féltésére, az ötéves kis gondoskodására, a pici ölelésére, a riszálására, a vadiúj életére, a nem okoskodására, az elfogadására, a meg nem mondására, a göbös hajára, a fitos orrára, a lenyűgözően egyszerű megfejtéseire, a törődésére, az életre, ami benne van.
Hosszú és csöndben nehéz időszak után most végre munka nélkül vagyunk együtt, nyaralunk, időnként vitatkozunk, aztán ölelkezünk, esténként nagyokat beszélgetünk, sírunk és kiabálunk, napozunk, fürdünk, könyékig ragacsosan dinnyét eszünk, fagyizunk, mesét nézünk, nagyiról beszélünk, emlékezünk, aztán tervezünk.
Élünk.
Legutóbbi bejegyzések