Amikor majdnem alkoholista lettem

Meginni egy-két fröccsöt egy forró nyári estén, sörözgetni meccs alatt, pálinkázni a kerti partin teljesen elfogadott, ahogy vihogva mesélni egymásnak a (fél)részegen megesett sztorikat. Arról viszont valahogy szinte mindig, mindenki pironkodva hallgat, ha esetleg a szükségesnél szorosabbra fűzte kapcsolatát az alkohollal. Pedig az ilyen történetek is legalább annyira tanulságosak, mint a ronda elázásokról szólók.

A sárospataki Highlanderbe menet mindig útba ejtettük a Sorompó kocsmát. Úgy ittuk a kevertet, a pálinkát, a vodkanarancsot, a vörösboros kólát, mintha nem lenne holnap. Műanyag pohárból – szigorúan. Ha valakinek nagy ritkán futotta egy-egy minőségibb italra, az nagy király volt, az ölünkbe pottyant viszkinek úgy tudtunk örülni, mint amikor valakinek bejött a tipmixe. Nem volt szombat, hogy józanok lettünk volna, de ez valahogy hozzátartozott a kamaszkorral ránk szakadt fura szabadsághoz. Azt se tudtuk, merre vagyunk arccal, nem csoda, hogy jól jött időnként a bódultság.

Fiatal felnőttként, húszas éveim elején-közepén járhattam, meggondolatlan házasság és meggondolatlan válás után, mikor észrevétlenül legkedvesebb élettársam lett az alkohol. Mindenféle párkapcsolattal végeztem addigra, egyedül éltem, élveztem a szingli lét minden pillanatát, miért ne pukkanthatnék ki minden este egy pohár bort (akkor még parafa dugós palackok voltak, lehetett bort is pukkantani) – így érveltem magam előtt, mintha tudtam volna, hogy mégsincs annyira rendben a mégsem egy pohár, hanem inkább napi 5-7 deci bor. Mert csak a cigihez, csak a vacsihoz, csak elalváshoz, csak a csacsogáshoz. De valójában csak úgy. És ezt volt a legnehezebb belátni.

Aztán volt egy-két igen necces helyzet, amikre a legkevésbé sem vagyok büszke, de hiszem, hogy kellettek ahhoz, hogy észbe kapjak. A túltolt tequilázás, pálinkázás, az enyhe fokú alkoholmérgezés, a leírhatatlanul kellemetlen szituációk, amikbe keveredtem, szépen lassan észhez térítettek. A mocsok alkoholtól módosult tudatállapotban magamból kifordulva bántottam másokat, kontrollálatlanul köpködtem a sértéseket azoknak az arcába, akiket pedig a legjobban szerettem. Tíz-tizenkét éve már ennek, persze, hogy máshogy vagyok, jó ég, mennyire máshogy és más is, de talán pont ezért hiszem, hogy kell erről beszélni.

Nem igazán hiányzik már az alkohol. Vannak persze alkalmak, amikor jólesik, de van már olyan is, amikor először úgy érzem, meginnék valamit, aztán egyszerűen csak lebeszélem magam róla, mert tudom, hogy tényleg nincs rá szükségem. Látok viszont magam körül ügyeket, hallok, ismerek sztorikat arról, milyen az, amikor az alkohol sunyi, alattomos módon beoson valaki életébe, sátrat ver, és esze ágában sincs elmozdulni onnan. Tudom, mennyire veszélyes, szomorú és félelmetes tud lenni egyszerre, amikor valaki képtelen kontrollt tartani, és teljesen alárendeli magát valamilyen szernek. Tudom, mert én is majdnem alkoholista lettem huszonévesen. Nem akarom, hogy majd a gyerekem is így járjon, és szeretném, ha mások is észrevennék, ha baj van.

Ezért döntöttünk úgy Pálfalvi Sejla addiktológiai konzultánssal, hogy kampányolni fogunk a józanság mellett. Sejla mindent tud a függőségekről, beszél is róla szívesen, például arról, hogyan lehet felismerni, ha függőségről van szó.

 

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=0yObunwJJTg]

Szeretnénk, ha nem lenne szégyen segítséget kérni, hiszen a kicsorbult lélek, az alkoholban menedéket kereső, kibillent szellem épp úgy törődést és gyógyítást igényel, mint egy törött láb.

Ha van kérdésed, írj a hello@kovaryanett.hu címre, Sejla majd válaszol a következő videóban!

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry