Amikor rumli volt a lelkemben

Amikor már akkora volt a rendetlenség a műanyagdobozos szekrényben, mint most, olyankor mindig jöttél, anya, pislogtam kettőt, és már rend is volt. Méret, szín, PPE-tartalom, forma szerint sorba pakolva a dobozok. Észrevétlenül élére hajtogattad a ruháimat is, megdicsérted a finom illatukat. Megdicsérted külön a fehéreket, mindig megkérdezted, mitől ilyen vakítóak.

Jó ideje ömlik már ki a rumli a műanyagos szekrényből. Olyankor nyomok egyet a térdemmel az ajtón, és meg is van. Kicsit ilyen néha az életem is, anya: próbálom rázárni az ajtót a káoszra. Van, hogy a térdemmel is nyomok rajta egyet, habár az egyik most eléggé fáj, kiderült, hogy térdkalács nyáktömlő-gyulladásom van, jelentsen bármit is, állítólag sokakat érintő probléma, mondjuk még soha nem hallottam róla, lehet azért, mert még nem voltam a térdfájós korosztály tagja. Most már porcerősítőt is szednem kell, öregszem, akárhogy is.

Szóval kellene egy hatalmas rendrakás, de nincs hozzá sem erőm, sem időm, kedvem sem, az a te dolgod, te tudod igazán jól csinálni, hátha visszajössz, ha elég sokáig őrizgetem a rumlit a műanyagos szekrényben.

Igazából sokszor nem tudom eldönteni, mi a furcsább: hogy egyáltalán éltél, vagy az, hogy meghaltál.

Néha egyszerre kell belegondolnom abba, hogy voltál és abba is, hogy már nem vagy. Felidézni a hangodat, az illatodat, pont olyan nehéz, mint felidézni a ravatalodat, a gyászoló esőt. Az elmúlásodon keresztül észrevétlenül kapcsolódik össze az, ami volt, azzal, ami van. És közben mégis annyira élesen elhatárolódik egyik a másiktól: volt az élet, amikor még éltél, és van az élet, amióta meghaltál. Úgy szoktam mondani – mindenki így mondja -, amikor anya még élt. És úgy is szoktam mondani, hogy amióta anya meghalt.

Lassan egy éve, hogy haldokolni kezdtél. Egy éve ilyenkor még hittem, hogy nincs semmi bajod, mennyire nem akartam szembesülni vele, hogy beteg vagy. Annyira közeli minden élmény, és mégis olyan, mintha egy furcsa kaleidoszkópon keresztül, beláthatatlan távolságból nézném csak a saját múltunkat. Az utolsó jégkrémeidet a diófa alatt, hogy a végefelé már milyen gyakran megrogyott a lábad, hogy egyre rosszabbul hallottál, hogy elfelejtettél dolgokat, hogy talán már pontosan tudtad, meg fogsz halni, mégse mondtad.

Nekem soha nem mondtad.

Szürkülni kezdtek a pólóim, anya. De nem ragaszkodom már hozzájuk. Emlékszel, mennyit húztál azzal, hogy ugyanolyan lomos leszek, mint Pusztai dédi volt? Már nem gyűjtögetek, könnyű szívvel kidobok mindent, amire nincs szükségem, ami megszürkült, kinyúlt, kiszakadt, vagy foltos lett. Nem tartogatom az érzéseket sem. Megy minden, ami megszürkült, kinyúlt, kiszakadt, vagy foltos lett. Nem őrizgetek megszürkült kapcsolatokat sem, megy minden, ami kinyúlt, kiszakadt vagy foltos lett. Álmokat se tartogatok már, anya. Inkább valóra váltom mindet.

Csak abban a műanyagos szekrényben kellene már rendet rakni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s