Amikor azt hazudjuk, hogy kényelmes a cipő

Mindannyian ismerjük az érzést, amikor bazi kényelmetlen egy cipő. Főleg, ha tűsarkúról van szó, esküszöm, ki kellene tüntetni azokat a nőket, akik képesek ezekben a lábbelikben életvitelszerűen közlekedni, én már csak a gondolatától is rosszul vagyok, ha fel kell vennem, pedig szeretem, mármint a magassarkút, de egyszer sikerült csak olyat vennem, amiben tudok is járni. Többnyire mégis inkább olyat veszek fel, ami kényelmes.

Szóval van az, hogy kényelmetlen a cipő, legyen szó tornacipőről, sneakerről, slip onról, tök mindegy. Tör a sarkánál, nyom a lábujjnál, meg úgy az egész valahogy nem simul a lábfejre, nincs meg benne az ebben bárhova elmennék érzet. Eleinte minden kényelmetlensége ellenére magunkra erőltetjük, talán megpróbáljuk apró trükkökkel hordhatóbbá tenni: talpbetét, sebtapasz a lábunkra, hajszárító melegével tágítjuk, vizes zoknival hordjuk. Ha nincs változás, akkor is adunk újabb és újabb esélyt neki, de mondjuk már csak minden második nap vesszük fel. Aztán egyre ritkulnak az alkalmak, amikor belebújunk, mert ha idő közben el is felejtjük, mennyi szenvedést tud okozni, az újabb véres vízhólyag emlékeztet rá, hogy akárhogy is, de nem ez a mi cipőnk.

Majd nehéz szívvel, de elrejtjük a szekrény mélyére, és nem is nagyon vesszük elő többé. Megjegyezzük a fájó pontokat, az égő érzést a kislábujjunkon, a maró szúrást a sarkunkon, a nehezen oldódó nyomást a nagylábujjon, és legközelebb ezekre emlékezve választunk olyan darabot, amiben jól érezzük magunkat.

Az életben is pont így, és pont ilyen sokszor van rajtunk kényelmetlen cipő kihűlt szerelem, rutinszerűvé vált munkahely, megfáradt barátság formájában. Van, hogy azonnal lerúgjuk a lábunkról, nem hagyjuk, hogy szorítson, hogy kikészítsen, de van, hogy annak ellenére is belebújunk, hogy már az összes bőrt leszedte a lábunkról. Magamról tudom, mi a jele annak, ha nincs a helyén a lábam az aktuális cipőben: a hogy vagy kérdésre adott “megvagyok” válasz. Párkapcsolat esetén nyilván többes számban, és/vagy más igekötővel: “elvagyunk”. Sajnálom azokat az éveket, amiket katasztrofálisabbnál katasztrofálisabb kapcsolatokban töltöttem. Amikor “elvoltunk”. Amikor olyan munkahelyen dolgoztam, ahová gyűlöltem bejárni. Amikor “megvoltam”. Sajnálom, hogy a saját időmet vesztegettem a saját gyávaságom miatt.

Sajnálom már, hogy ahelyett, hogy végleg levettem volna a kényelmetlen cipőt, oly sokszor magamra erőltettem, és úgy tettem, mintha nem lenne semmi gond. Sajnálom, hogy nem voltam akadálya a saját szenvedésemnek.

Lehet mondani, hogy ezek a tapasztalások tettek azzá, aki vagyok, meg persze azzal is vigasztalhatnám magam, hogy ez volt az utam, ezt kellett végigjárnom, de érzek azért ezekben a felmentő mondatokban némi bullshitet. Mert az igazság az, hogy akkoriban nem voltam elég tökös, erős és határozott ahhoz, hogy kiálljak magamért, nem voltam elég bátor ahhoz, hogy lépjek egyet a saját nyugalmamért, boldogságomért. Pedig nem is biztos, hogy mindig nagy lépésre lett volna szükség, kis araszolás a jó irányba is elég lehetett volna a vízhólyagmentes sétához.

Mostanában valahogy annyi ismerőstől hallom, hogy egy elhadart félmondatban beismerik, valami nem oké az életükben, majd mintha ki sem mondták volna, győzködni kezdenek, hogy á, jó ez így, mert igazából nincs is gond. Nem is engem akarnak meggyőzni, hanem magukat. Tudom, én is csináltam ezt. Hazudtam másoknak, és főleg hazudtam magamnak. Mert az sokkal könnyebb volt, mint beismerni, hogy boldogtalan vagyok és kiégett, könnyebb volt hazudni, mint bevallani, hogy elégedetlen vagyok az életemmel, és könnyebb volt hazudni, mint megmozdulni. Mosolygok ilyenkor az orrom alatt, nem mondok már semmit, mert az elhatározás – pont úgy, mint a cselekvés – csakis belülről fakadhat.

Ha valaki igényli a változást, és az azzal járó fejlődést, úgyis lerúgja magáról a kényelmetlen cipőt, mert nem akar több sebet a lábán. De ha valaki ragaszkodik a gyötrő lábbelihez, mert olyan drága vagy mert olyan szép, akkor az semmilyen külső hatásra nem néz majd váltócipő után.

Közhely, tudom, nem is véletlenül, hogy minden egyes napunk megismételhetetlen.

Csakis rajtunk áll, hogy kényelmesnek hazudott kényelmetlen cipőben lépdelünk végig ezeken a napokon, vagy nagy levegővel belebújunk inkább egy olyanba, amilyet sokkal inkább ránk szabtak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s