Közzétéve: 2018.06.11. | Kőváry Anett
Nem véletlenül posztoltam reggel azt, amit: egyedülálló szülőként végigcsinálni egy teljes hétvégét minden, csak nem pihentető. Vasárnap estére rendszerint fáradtabb vagyok, mint amilyen pénteken voltam, amihez csak plusz adalék, hogy megállás nélkül lelkiismeret-furdalásom van minden egyes hangosabb miatt.
Azt mondta hétfő reggel a gyerekem az oviban búcsúzáskor, hogy “anya, te nem is foglalkozol velem, csak ezeket a hülye cipkeket írod állandóan.” Touché. Nem sokon múlt, hogy ott a minibútorok között el nem sírtam magam, aztán kibírtam a kocsiig, vezetés közben igyekeztem meggyőzni magam róla, hogy á, rosszul látja a gyerek, meg hogy csak a pillanatnyi benyomás mondatta vele, de az igazság az, hogy órák óta ez a mondat motoszkál a fejemben, mert bassza meg, hát telibe talált vele.
És pont amiatt rossz ez nagyon, amit legutóbb írtam az egyensúlykeresésről. Pedig most hétvégén igyekeztem minimálra fogni a munkát, attól függetlenül mondjuk kellett még reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát és vacsorát készíteni legalább kétszer; porszívózni, felmosni, mosni, teregetni, legalább egyszer; és rendet rakni, legalább százszor. Ha hozzávesszük még az olyan jelentéktelennek tűnő, de szülőföldön igenis külön programpontnak számító tevékenységet, mint a hajmosás és a körömvágás, akkor még mindig csak a kötelezettségek töredékén vagyunk túl, mert kellett volna még füvet vágni, ablakot tisztítani, kocsit takarítani, bevásárolni, de ezeket elegánsan kihúztam a programból, mert egyszerűen elfogyott rájuk az idő.
A viharos időnek hála tudtunk kicsit pihenni szombat délelőtt, de aztán halaszthatatlanul beindult minden. A teendők otthon, közben a játék, a rajzolás, a vágás, az írás, a színezés, a tornázás a gyerekkel. És amikor már saját magam hangjától rosszul vagyok, mert kábé minden második szavam a “mindjárt”, és minden első, hogy “oké, csak előbb…”, akkor visszagondolva tökre megértem, amit a gyerekem mondott, és azt is, hogy nem is a cipkekkel volt neki baja.
Hanem azzal, hogy amikor anya, apa, nagymama, nagypapa, barátnő és óvónő kell, hogy legyek egyszerre, meg fél szemmel a munkámra is figyelnem kell, akkor pontosan az vész el, ami a legfontosabb lenne: a kettesben eltöltött minőségi idő. Mert anyámtól is azt láttam, hogy rendnek kell lennie, és hiába lazítottam ezen már bőven a saját szabályaim szerint, azért mégiscsak idegesít, ha nincs elmosva a koszos tányér, ha behozzuk a talpunkon a fűszálakat a szőnyegre, meg ha félő, hogy a sarokban termett pókháló a gyerekemet is foglyul ejti, meg hogy lassan új penészgombafajokat is feldezhetnénk a fürdőszobánkban. És az a romantikája ennek az egyszemélyes műszaknak, hogy nincs az, hogy figyi, amíg megfőzök, lefoglalnád a gyereket? Nem, mert rohadtul nincs ott senki, aki lefoglalja a gyereket, úgyhogy miközben csinálom az ebédet vagy színezek az egyik lábammal, vagy a waka wakára táncolok. Tudom, írtam már korábban, hogy a kajarendelés ilyen esetekben opció, de van az a pont, amikor úgy jólesne a házi koszt, amit édes jó anyám már nem annyira tud elkészíteni, apám se, férfim meg soha nem volt olyan, aki főzni tudott volna, mondjuk jó ideje meg semmilyen sincs, szóval magad uram elvek mentén haladva van, hogy főzök valami bátrat. Többnyire valamilyen tésztát, mindegy is, hogy mit, csak ne legyen benne váratlan íz, ez a lényeg.
Tehát nincs az, hogy akkor most ledőlnék öt percre, meg igyunk meg egy kávét, ja a kedvencem, amikor el kell szaladni valamiért, és nincs az, hogy nézz addig a gyerekre, nem, akkor az összes, akár párhuzamosan is futó tevékenység off, gyereket nyilvános felbukkanásra alkalmas állapotba hozni, magamnak erre jó a fél arcomat takaró napszemüveg, kocsiba be, aztán ha már elszaladtunk az egyik helyre, ugorjunk be a másikra is, hazaérve tevékenység folytatása, gyerek outfitjének háziasítása, és közben lehet máris agyalni, hogy mi lesz a következő napirendi pont.
Ott a játszóterezés is, a gyerek mozgásigényének teret kell adni, nekem is jólesik a séta, újabb kihagyhatatlan program. És akkor jön mindezekhez a gyerek viharparája, ami kívülről tök vicces, meg cuki, de belülről újabb dilemma, hogyan csinálom jól? Ha megmondom neki, hogy félhet nyugodtan, így nem szorong majd, cserébe a lábamba kapaszkodva jár-kel a lakásban, vagy ha azt mondom, butaság ettől félnie, és így majd bátorságot erőltet magára? Ott a kezdődő körömrágása, vajon komoly szorongásra utal-e, vagy csak múló rossz szokás, hogyan kezeljem, mit várjak el tőle és magamtól ebben az ügyben?
És ez két napig megy, szünet nélkül. Hozzájön még a gyerekem minden korábbinál érdeklődőbb korszaka – habár az apja szerint egyszerűen csak az ő génjei a dominánsabbak most, ezért beszél konkrétan, és tényleg túlzás nélkül konkrétan megállás nélkül az édes, csipogó fejhangján. És hidd el, ha nem egyedül csinálod, egyáltalán nem ugyanolyan, tök mindegy a gyerekek száma, mert amikor nem egyedül csinálod, akkor minden egyes helyzetben ott van egy veled tökéletesen egyenrangú partner, aki mondjuk csak odanéz a szőnyegre, nincs-e egy nem rendeltetésszerű helyen, mondjuk egy apró lég- vagy nyelőcsőben egy darab lego, van valaki, aki ki tud szaladni az udvarra a feltűnően csöndben lévő gyerek után, amíg te épp penészmentesíted a zuhanyzót, van valaki, aki figyel a gyerekre, hogy te egyedül végezhesd bármilyen méretű dolgodat a wc-n, van valaki, aki el tud szaladni a valamiért a valahová, de amikor egyedül vagy, egyszerűen nincs váltótársad, nincs senki, aki öt percre helyettesíteni tudna, vagy akinek kidühönghetnéd magad, akivel megbeszélhetnéd, akinek elbüszkélkedhetnél, aki válaszolna helyetted, nem! Ti vagytok csak ketten, meg a rengeteg tennivaló, hozzá a kötelességtudat, a saját igényeid és a lelkifurdalás, mutassa meg bárki, hogy kell ezekkel zsonglőrködni, esküszöm, tátott szájjal figyelem majd.
Viszont a gyerekem szívfacsaró mondata változtat most ezen. Amint megérkezem érte az ovihoz, azonnal kikapcsolom a telefonomat, és nem vagyok hajlandó elő se venni a táskámból, amíg ébren van.
Ez a mi életünk, bassza meg, nem a tennivalóké.
Legutóbbi bejegyzések