Amikor esténként szalonnát sütöttünk

Nem igazán kellettek programok azokra a szombatokra. Nagyképű kamaszként persze még diszkóba jártunk, kisfelnőttként aztán inkább a családot választottuk.

Észrevétlen érkeztek meg akkoriban az esték az udvarunkra. A nyár a lehető legtovább élvezte saját napsütését, csak későn volt hajlandó pizsamába bújni. A villanyoszlopok tetején borzosodó fészkekből megfáradt gólyák követelték kerepelve az enyhülést. A Bodrog partjáról napszállta után a házunkig hallatszott a békák robaja. A korai búzával bajlódó gazdák traktorja bele-beleröffentett a fülledt estébe, ahogy végigpöfékelt az utcánkon. Csapkodtuk a szúnyogokat magunkon, egymáson, ha már a kazánház fölötti eresznél fészkelő fecskék nem végeztek alapos munkát. Bandába verődve bicajoztak a házunk előtt a falubeli kölykök, pont úgy, ahogy mi néhány évvel korábban. A cseresznyefáról álszerénykedve kukucskáltak ki a pirosodó szemek, úgy tettek, mintha nem akarnák eladni magukat. Az ég megadón fogadta magába a búcsúzkodó napot, de minden színéből tudni lehetett, izgatottan készül a másnapra.

Nyár volt minden zörejben, minden illatban, minden ízben.

Apa féltéglányi darabokat vágott a szalonnából, de csak a közvélemény kutatás után, hogy ki süt, és ki nem. Anya menzás tálcákra sorakoztatta a borzalmas ízű szeletelt kenyereket. Kislány koromban főtt krumplikarikákat, az utolsó időkben meg juhtúrót tettünk a kenyérre, arra ment az aprított hagyma, paradicsom, paprika, uborka, ki hogy szerette, majd a kincset érő szalonnazsír. Apa a kétágú nyársakra húzta a szalonnákat, felsorakoztatta őket a tűzrakóhelynél. Amikor még nagyapa is velünk sütött, mindig utasított, hogy csináljam. Forgasd lyányom, ne égjen meg. De csak úgy kijelentve, nem felszólítva. Forgasd – vetette oda fel sem pillantva rám. Aztán kortyolt egyet a barna üveges Borsodiból. Egyszer belobbant a cseresznyefa lelógó ága, volt is pánik rendesen. Nagyapa, meg apa nagyon szépen tudott sütni. Csak úgy ömlött a nyársuk végére tűzött szalonnából a csillogó zsír. Időnként levágták a tetejéről megsült kis kockákat, rá a kenyérre, hadd ropogjon a füstös illatú pörc. Apa mindig a bicskáját használta. Anya nem nagyon szeretett forgatni, de imádta a sült szalonnát.

Megbeszéltük a politikát, a focit, a horgászatot, a faluban történteket. Ki nősült meg, ki vált el, ki halt meg. Nevettünk az iszalagon. Iszalag rohan, mint állat. A kutyák néha belepofátlankodtak a kis szeánszunkba, apa olyankor akkorát ordított rájuk, hogy anyám rendre ráförmedt: “bolond vagy?!” Elnyújtott a-val, jellegzetes hangsúllyal, ahogy csak ő tudott apámra förmedni.

Mindenféle kontroll nélkül tömtük magunkba a zsírtól ázott kenyeret. Zabáltuk, mintha a világ legdrágább étkét ettük volna. Hagytuk kihúnyni a tüzet, közben behúzódtunk a teraszra, ott mégiscsak kevesebb a szúnyog. Nagyapa, aztán később apa vízzel öntötte le a parazsat, szállt a pernye bele az addigra már csillagos nyáréjszakába. Szólt a konyhában a rádió, a kivetülő villanyfény utat vágott magának a sötét teraszon, picit még az udvarra is belógott. Anya hangosan csörömpölve mosogatott, mindig dúdolgatva. Ki-be járkálásának ritmusát a szúnyogháló csapódása jelezte.

A sötét se hozta meg az enyhülést, hogy is tette volna, nyáron más a dolga az éjszakának, nem az, hogy lehűtse a levegőt. Ott volt a sötét az udvarunkon, a teraszon, őrizte a hintaágy nyikordulását, a forró esti szellőben mozduló lugas érni készülő szőlőszemeit, a válogatottan rossz borok minden kortyának förtelmes zamatát, a beszélgetéseinket, a füstszagot a hajamban, a teltségérzetet a gyomromban, az egyszervolt nyugalmat, a soha visszanemjövő békét, a szalonnasütést.

A mégis a világ legdrágább étkét.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry