Közzétéve: 2018.06.07. | Kőváry Anett
Bent hagytam a laptopom töltőjét a szerkesztőségben, de olyan jót akarok írni, hogy most az se számít, ha telefonról kell bepötyögnöm.
Imádom a motivációs idézeteket, régen órákon át képes voltam a pinterestet bújni az újabb és újabb igazságokért, most már csak azért nem csinálom, mert többnyire beájulok az ágyba esténként, napközben meg valahogy mindig akad tennivaló. Van ezek között egy kedvencem, ami sajnos angolul sokkal ütősebb, mint magyarul:
NOTHING CHANGES IF NOTHING CHANGES
amit úgy fordítok magamnak, hogy:
SEMMI SEM VÁLTOZIK, HA SEMMIN SEM VÁLTOZTATSZ
Gyakran eszembe jut mostanában ez a mondás, főleg azért, mert végre saját bőrömön érzem, hogy mit jelent.
Sokáig vártam, hogy történjen valami az életemben, de igazából nem tudtam megfogalmazni, nyilván fel sem fogtam, hogy mire vágyom. Éveken át úgy éreztem, hogy ugyanott toporgok, akárhányszor lendültem volna előre, valami mindig visszahúzott. Ha meg mégis sikerült picit haladni, később garantáltan háromszor akkora távolságra lökődtem vissza. Aztán – még mindig tökéletesen szürreális az egész – meghalt az anyukám, és én az ő halálából újjászülettem. A rengeteg és tényleg leírhatatlan fájdalom és félelem közepette találtam az igazi önmagamra. Elkezdtem változtatni előbb apróságokon, majd úgy összességében az élethez való hozzáállásomon. Tudom azt, mennyire drága és semmihez se fogható a legunalmasabb nap minden perce, hogy milyen fantasztikus a dombtetőről gyönyörködni a hóesésben, nyáron virágot locsolni és füvet nyírni, cikket írni, otthon lenni, utazni, nemcsak élni, de létezni! Érezni az energiámat, a lelkem mozdulásait, az imáim erejét, a mozaikok helyét, gyerekemben látni önmagam feltuningolt mását, és egyre kevésbé rettegni az idő múlását.
Célt találni és szenvedélyt. Mert ez a legfontosabb az igazi változáshoz: cél és szenvedély. A szenvedély mindent megváltoztat, küzdelmet, harcot, akarást; szenvedéllyel élni valami iránt maga az élet. És amíg nem találtam meg, mi a szenvedélyem, nem is éltem igazán.
Visszatekintve sajnálom azokat a napokat, amikor csak éltem, és nem léteztem. Persze tudom, minden egyes perc kellett ahhoz, hogy most ott és az legyek, ahol és aki vagyok, mégis azt érzem néha, bárcsak hamarabb kezdtem volna változtatni. De tudom azt is, hogy az ilyen elhatározások általában valamilyen krízis (ami nem mindig negatív!) születnek meg az emberben. Nekem az anyukám halála kellett ehhez, pedig volt már előtte válás, kirúgás, drámai szakítás; több olyan esemény, aminél eszmélnem kellett volna, de csak a legfájóbb ügy hozta meg bennem az elhatározást. Pedig ha vissza lehetni forgatni az időt, annyira máshogy csinálnék mindent, annyira sajnálom az elvesztegetett napokat, amikor szenvedély nélkül éltem csak bele a nagyvilágba. Képtelen lennék bármikor újra tétlenkedni, és várni, hogy maguktól változzanak a dolgok. Könnyű nekem, én már tudom: ha semmin sem változtatok, semmi sem változik. Nem vagyok hajlandó többé egyetlen napot sem elvesztegetni szenvedélymentes középszerűségre. Nekem a legjobb kell – nem anyagi javakból, hanem az életből. És a legjobb itt nem hibátlant jelent, hanem teljeset, fentekkel és lentekkel együtt.
A haláltól és az elmúlástól való rettegés tanított meg szenvedéllyel létezni minden egyes napom minden percében. Szenvedéllyel lenni a jóban ugyanúgy, mint a rosszban. Szenvedéllyel csinálni a munkámat, a hivatásomat, a hobbimat, az autóversenyt, a jógát, az anyaságot, a Pinket éneklést a kocsiban.
Szeretni azt is, ha fáj, ha nehéz, mert az is annak a jele, hogy élek.
Legutóbbi bejegyzések