Közzétéve: 2018.06.06. | Kőváry Anett
Van egy jógapóz, a skorpió, ami tulajdonképpen egyfajta alkartámaszos kézállás, a gerincünk homorítva, a lábak behajlítva a fejtetőhöz közelítve a testtartás a skorpióra emlékeztet. Életemben egyetlen egyszer sikerült megcsinálni, órán, tanár segítségével. Eddig.
A szokásos esti jógámhoz készülődtem, amikor egyszer csak beugrott, meg kellene próbálnom megint. Tudtam, hogy megvan hozzá az erőm, a tudásom is, miért ne sikerülne. Fal mellett álltam neki, kellett azért egy kis biztonságérzet. Addig dolgoztam rajta éjszakába nyúlóan, addig próbálkoztam, míg meg nem éreztem, hová kell helyeznem a testsúlyomat, hol kell feszítenem és hol lazítanom, hogyan kell lélegeznem, hogy kell tartanom a fejemet, a lábamat. Nem tökéletes még, a lábamnak máshol kell majd lennie, de megtartottam magam egy olyan pózban, amit eddig csak irigykedve néztem más jógiktól. Sebes lett a könyököm a rengeteg próbálkozástól, de olyan elégedettséget és boldogságot éreztem, amilyet nagyon régen. És közben beismertem: hogy is sikerülhetett volna, ha igazából két éve meg sem próbáltam megcsinálni.
Rögtön tudtam, hogy erről írnom kell, hiszen nem véletlenül mondjuk el rendszeresen a jógaórák előtt, hogy a jógaszőnyeg és az azon történtek az életünk tökéletes leképezése. Ha valaki türelmetlen a mindennapokban, a jógaórán is az lesz. Ha valaki bátortalan, a szőnyegre is úgy áll majd. Ha valaki maximalista a nagyvilágban, a teremben se éri majd be kevesebbel. És ahogyan a személyiségjegyek, úgy a történések is az életünk eseményeinek kicsinyített változatai. Ha félünk valamibe belevágni, a jógamatracon se merünk majd beleállni az ismeretlenbe. De ha valahogyan mégis átbillenünk a szőnyegen, az hatással lesz az életünkre is.
Sokszor vágytam rá, szerettem volna, hogy valami változzon velem, bennem. Szerettem volna olyan dolgokba fogni, amik addig ismeretlenek voltak, de valahogy sosem mertem kockáztatni – azzal együtt, hogy mégis rengeteg mindent kipróbáltam életem eddigi 36 évében. Most is éreztem, érzem azt, hogy még mindig hiányzik valami, valamerre mozdulnom kell, hogy meglegyen a rég elveszett egyensúly. És tegnap csak gondoltam egyet, alkarra támaszkodtam, felküldtem a lábaimat a levegőbe, tudtam, hogy a fal megfog, próbálkoztam, megcsináltam. Amikor sikerült, az utolsó hajszálamig átjárt a bármire képes vagyok érzés.
Ugyanez az életben is működik: ha megvan az erő, az akarat és a bátorság, akkor csak alkarra kell támaszkodni, és minden megy magától. Hiszen bennem van a tudás, a tapasztalás. A szőnyeg maga az élet, a fal pedig? A fal a hitem. Amire támaszkodhatok, aminek nekidőlhetek, ami mindig megment, mikor kibillennék. A seb a könyökömön a sok-sok lecke lenyomata, emlékeztető arra, hogy nincs értelme feladni, hiszen bármire képes vagyok. A jógaszőnyegen és az életben is.
Legutóbbi bejegyzések