Amikor nincs többé hová hazamenni

Sokáig hittem, hogy fájó egy szakítás, a kutyánk betegsége, turbócsere a kocsimon, vita a főnökömmel, vagy a barátnőmmel, biztosítási mizéria, esetleg adóügy, aranyér, gyulladt fog. Nem. Ezek csak hámsérülések, de nem fájdalmak.

Mire felébredtünk, már a ház minden sarkába elért a vasárnapi ebéd illata. Brassói és rántott hús, rizibizi és sült csirke, sertésborda hentes módra és tepsis krumpli, na meg persze a húsleves. Anya reggel hatkor kelt, hogy minden időben elkészüljön, a konyhában vagy Petőfit, vagy Classt hallgatott, attól függően, hogy éppen hol dolgoztam. Ujjaira kesztyűként ragadt a lisztes panír, a bal tenyerét felfordítva tartotta a kezét, nehogy lecsöpögjön a ragacsos szmötyi. Apa templomba indult, előtte megkérdezte anyától, hogy “így jó vagyok?”. Anya a szemüvege fölött nézett ki, és többnyire talált valami neki nem tetszőt. Vagy a nyakkendőt vetette le, vagy az inget, vagy mindkettőt. Aztán visszabújt a birodalmába, hogy folytassa a főzést.

A kapu záródásának hangja. Anyáé, ahogy a bicikliről leszállva odaköszönt valakinek a szomszédban. Ahogy letámasztja a biciklit. Ahogy a bejárati ajtó a szélcsengőhöz ér. Ahogy cisszen a papucs a lába alatt. A cserépkályhában a tűz ropogása. A fából készült szélcsengő finom kolompolása a teraszon nyárestéken. A kutyák ugatása. A kavicsok ropogása apa kocsijának kerekei alatt. Ahogy belobban a kazán. Ahogy rázza a szél a redőnyt a szobám ablakán. Ahogy becsapja a huzat a spájzajtót. A mikró pittyenése. Az akvárium szűrőjének zúgása. Az óra ketyegése az étkezőben. Anya dúdolása. Apa horkolása. A vitáik, a békülésük. A szúnyogháló csapódása. Az olajsütő sercegése a teraszon. A radiátorban a víz csobogása. A mosógép. A mosogatógép. A régi gyerekágy rugójának nyikorgása.

Anya dúdolása. A tesóm röhögése. Apa szentségelése, mikor beüti a fejét. A szomszéd kocsijának zúgása az ablakunk alatt. Ahogy anya szotyizik. Ahogy apa szuszogva rág vagy a kávét szürcsöli. Ahogy anya lehúzza a papucsot a nappali küszöbénél. Ahogy azt mondja, kicsikém. Ahogy ásít. Ahogy gyerekkoromban ébresztett, hogy “jó reggelt, fél hét van, ébresztőőőőő!”. Ahogy vágta a dinnyét a diófa alatt. Amilyen hangosan mosogatott. Ahogy apa füvet nyírt. Ahogy pattogott a tűz szalonnasütéskor. Ahogy koccant a pálinkásüveg a pohárral.

A múltam neszei. Anya dúdolása. Zajok, amiknek hallgatásáért bármit megadnék. Csak még egy napért otthon. A gyerekkoromban. A biztonságban, a minden rendben vanban. A múltamban.

Nem tudom, anya vitte el, vagy a halál, vagy a kettő együtt. Semmi nem olyan már, mint régen volt, és a semmi nem olyan már, mint régen volt sosem volt ennyire igaz és ijesztő. Tényleg semmi nem olyan már, mint régen volt. Apa máshol próbálja folytatni, a ház még a miénk, de az már csak ház, többé nem otthon.

Nincs már anya dúdolása. Nincs már múltam, nincs már otthonom. Nincs gyerekkorom. Nincs már hová hazamennem.

Nincs nagyobb fájdalom a világon.

3 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s