Amikor nincs meg az egyensúly

Hétfőn rossz uszodába mentem a női válogatott sajtónyilvános edzésére. Még büszke is voltam magamra, hogy a délelőtti csúcsforgalom ellenére öt perccel az időpont előtt megérkeztem a Komjádiba. Gyanús volt, hogy újságírók helyett csak gyerekek ácsorogtak az aulában, pánikba esve kerestem vissza a meghívót. Persze, hogy a Hajósba kellett volna mennem. Gyorsan hívtam a fotóst, legalább ő legyen jó helyen. Én meg gondolkodhattam, hogy átúszom a Margitszigetre, vagy bevállalom a lehetetlent. Bevállaltam. Kisebb forgalmi káoszt okoztam a Margit-híd budai hídfőjének környékén, de megoldottam. Le tudtam tenni a kocsit, ömlött rólam a víz és a smink a hatszáz fokban, de időben odaértem az eseményre.

Mióta hazajöttem Zandvoortból, totálisan szét vagyok csúszva. A cigi is előkerült, ebből tudom mindig, hogy nem vagyok jól. Meg abból, hogy jön a fantomfájdalom a jobb hónalj nyirokcsomómban és a mellemben. Anyának a jobb mellében és a jobb oldali hónalj nyirokcsomójában volt a primer daganat – ha szorongok, rögtön érzem az elképzelt fájdalmát. Meg a jobb fülemben is, pedig a Honvéd kórház fülészetén törzsvendég vagyok, rendszeresen megnézetem, mégse találnak soha semmit.

Persze, mert nincs szervi bajom, csak a lelkem érzi kényelmetlenül magát olykor a testemben.

Már ismerkedik ő is a paddockkal

Nincs meg az egyensúly megint, nem tudom, hol veszhetett el. Pedig minden keserűségével együtt olyan fantasztikusan indult ez az év: ott lehettem a WTCR szezon előtti médianapján és tesztjén Barcelonában, aztán a Kanári-szigetek ralin, majd jött a Nürburgring és utána egy héttel Zandvoort – szintén WTCR. Tudom, sokakat nem érint meg az autósport, de nekem ez a sorozat, ez a közeg, az ott töltött hétvégék jelentik a legeredményesebb gyászterápiát.

Mert amikor ott vagyok, és három napon keresztül, reggeltől-estig dolgozhatok, akkor nincs halálfélelem, szorongás, elképzelt betegségek, jövő miatti aggodalom, para az öregedéstől, semmi sincs, csak icipici lelkifurdalás, hogy a gyerekem megint nélkülem.

Pedig ezt is átbeszéltük az apukájával, aki megnyugtatott, nem kell akkora áldozatot hoznom, hogy maradok, amikor mehetnék, hiszen attól nem lesz jobb a gyereknek, ha fizikailag vele vagyok, de közben azon kesergek, hogy lehetnék máshol is. Ez a munkám, egyben a szenvedélyem, mennem és csinálnom kell. De a Nürburgring és Zandvoort között csak három éjszakát voltunk együtt a lányommal, szokatlan és kevés volt mindkettőnknek, még úgy is, hogy megbeszéltük, ez csak egyszeri alkalom, kibírjuk mindketten.

Újságíróként a versenyeken egész más a feladat, mint otthon, anyaként

A versenyhétvégék utáni első nap mindig a helykeresésről szól, visszatalálni egy (számomra) fantasztikus világból a hétköznapokba sosem könnyű. Most viszont valahogy nagyon elhúzódik az ügy, csak azt érzem, hogy túlnőnek rajtam a feladatok, de mégsem veszek vissza, inkább még többet vállalok. Nem tudom, miben bízom, talán abban, hogy az eltúlzott mennyiségű teendő egyszer csak egy nagyot ránt majd a mérleghintán, ami körbefordul, lerázza magáról mindazt, ami nem kell, és végül megnyugszik a tökéletes egyensúlyban. Esténként félájultan, ruhában alszom el a gyerekkel együtt, sokszor már kilenckor, és minden eltökéltség, minden akarás, minden határozottság ellenére se bírok kimászni az ágyból hatkor, pedig jógázni kellene. Rakosgatom a teendőket délelőttről délutánra, délutánról estére, estéről reggelre, véletlen tízpercekben porszívózom, mosok és teregetek, persze, hogy megint a főzés a szűk keresztmetszet, de elengedtem ezt már, esszük, ami éppen akad.

Nehéz visszakapcsolni anya-üzemmódba

Lehetne máshogy csinálni, tudom. Lehetne, hogy megelégszem azzal, ami van, ülhetnék a fenekemen kényelmesen, várhatnám a csodát, de ez nem én vagyok. Nekem kell az új, kell a kihívás, akkor érzem, hogy élek, ha megoldandó feladat van, ha kicsit görcsöl a gyomrom az idegentől. Akkor érzem a sejtjeimet, amikor átlépek a komfortzónámon, amikor be tudom bizonyítani magamnak, hogy a kis nyomi, Cassucci farmeres lány Olaszliszkáról bármire képes. Nekem nem kell a megszokott. Nem kell az, ami megszokott. Mert hiszem, hogy csak akkor fejlődünk, ha napról napra olyan dolgokat teszünk, amikhez minden energiánkra szükség van. És hiszem azt is, hogy van egy nálunk nagyobb, okosabb, jobb szervezőkészségekkel megáldott erő, ami valahogyan mindig segít. Mostanában egyre többször érzem az odafentről vagy a mindenhonnan érkező támogatást, de ehhez az is kellett, hogy időről időre be tudjam látni: nem tudok többet tenni. Ez pedig talán a legnagyobb feladat az ember életében – a türelem tanulása mellett.

Beismerni, hogy képességeink, tudásunk, energiánk véges, beismerni, hogy sem mindenhatók, sem robotok nem vagyunk, beismerni, hogy bármennyire szeretnénk, olykor egyszerűen nem futja többre. A beismeréssel együtt aztán ezekbe keményen, felemelt fejjel, csöppet sem vesztesként beleállni újabb bátorságot igényel. És hozzá kimondani, hogy kérlek, segíts – mindennél több erő kell hozzá. Mert csak az igazán erős ember képes beismerni, hogy minden erejével együtt is van, hogy gyenge valamihez.

Lehetne az is, hogy feladom. De akkor hogyan kérhetném meg hitelesen a lányomat minden este, hogy ígérje meg: soha nem éri be kevesebbel, és addig megy az életében, míg meg nem találja a boldogságát? Hogyan lehetnék anya- és önazonos, ha a könnyebb utat választanám? Hogyan ösztönözhetném a gyerekemet az álmai elérésére, ha én magam befújnám az enyéimet az északról érkező gomolyfelhők közé? Hogyan adhatnám fel, ha mindent azért csinálok, hogy boldog legyek, és hogy öt-tíz-tizenötév múlva mindkettőnknek sokkal jobb és könnyebb legyen? Hogyan adhatnám fel, ha eddig nem tettem?

Persze, hogy feladnám néha. De anyám miatt se tudom. Nem azért, mert lát, vagy nem lenne rám büszke, vagy más önámítások, nem. Ő már nincs. Nincs sehol és sehogyan, nem gondol, nem érez semmit sem itt, sem máshol. A mégiscsak váratlanul bekövetkezett halála viszont minden kurva nap erőt ad, mert ha nekem egyszer vége a dalnak, az csak úgy lehet, hogy addig is mindent megpróbáltam.

És bár időnként elgyengültem, elfáradtam, de fel soha nem adtam.

One Comment

  1. Boróka

    Én hiszek benne, hogy édesanyád most is létezik “valahol,” egy a miénknél tökéletesebb létben. Él és érez földöntúli érzésekkel és közelebbről szemléli és ismeri azt a Tökéletességet, aki végtelen és akit a segítődnek vélsz. És hiszem, hogy a szeretet nem hal meg a halállal.
    Nekem is rákban halt meg az anyukám, 18 voltam akkor és föl sem fogtam egy jó ideig, hosszú történet.
    A legjobbakat kívánom Nektek!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s