Szurikáta-ügyileg kérdem: te nem voltál soha hülyegyerek?

Összeült megint az internet rögtönítélő bírósága, ezúttal szurikáta ügyben. Mindenki tudja, hogy mekkora kis köcsög volt a gyerek, amiért földhöz vágta a vemhes állatot, meg persze a szülők is, mert nem tanították meg jómodorra. Gondolom, ezek a véres szájú kommentelők soha életükben nem voltak hülyegyerekek, vagy ha voltak is, már rég megbocsájtották maguknak.

Falun nőttem fel, nálunk a háziállat nem hobbi volt, hanem megélhetés, a kutya, macska ugyanúgy kinti jószágnak számított, mint minden más. Tiszteltük, becsültük őket, mert élelmet jelentettek – mármint nem a kutya, meg a macska -, de amikor nagyapámék kakasa nekem jött, olyan nyugodt lelkiismerettel rúgtam begyen, mint sztárfocista korában David Beckham a labdát. A másikat már nagyapámtól kapta, érdekelte is őt, hogy a baromfiudvar legnagyobb királyáról volt szó, az unokáját ne csípkedje senki kakasa. Aztán volt az is, hogy az egyik macskánk rengeteget kölykedzett, a füves udvaron futkároztam a kicsikkel, imádtam mindegyiket. Sokan voltak és nagyon aprók, és basszus, az egyiknek véletlenül ráléptem a nyakára. Mai napig emlékszem a hátborzongató reccsenésre, és arra, hogy a feje magatehetetlenül lógott, vér folyt a szájából. Ijedten kucorodtam le mellé, simogattam, a saját hangomra is emlékszem, ahogy a kis Ancsika szólongatta a már halott állatot: kiscicaaaa, kiscica kelj fel, kisciciaaa, kiscica, ugye nincs semmi baj? Persze, semmi, csak eltörted a nyakamat, hülyegyerek. Ha jól emlékszem, nem mondtam meg a szüleimnek, szerintem a mai napig azt hiszik, a kutya végzett vele. Vagyis már csak apa hiszi, mert anya ugye már nincs. És még olyan is volt, hogy az unokatesómmal állattemetőset játszottunk. Igen, állattemetőset. Tapostuk el a kis bogarakat, hogy legyen ügyfél, falevelek közé raktuk a holttesteket, és eltemettük őket nagyapám diófája alá. Kis ágacskákból kereszt alakú fejfákat is csináltunk.

Ezek az állatokkal kapcsolatos gaztetteim, amiket 6-8 évesen követhettem el. De egyszer például felgyújtottam a vasúti töltés melletti kiserdőt Liszkán. Mert gyerek voltam, akinek nem sok fogalma volt veszélyről, következményekről, pedig őszintén mondhatom, szerintem anyámék minden erejükkel azon voltak, hogy rendes ember legyen belőlem.

Aztán valahogy mégis sikerült. Gyilkosságok és gyújtogatások ellenére is. Soha nem kínoztam állatot, sőt, már egyáltalán nem is eszem húst. Piromán bandita se lett belőlem, de még arra is képtelen vagyok, hogy hozzányúljak ahhoz, ami a másé. Köztartozásom sincsen, ha az utolsó forintom is megy rá, akkor is befizetek mindent, ami kötelező, mert így tanultam.

Ezekkel együtt képtelen vagyok azt gondolni, hogy ez a kisgyerek előre megfontolt, aljas szándékkal követte el a szurikáta-gyilkosságot. Nem hiszem, hogy kitervelt gaztettről lenne szó. Én sem vágnék jópofát, ha egy hegyes fogú rágcsáló a körmömbe kapna. Az meg, hogy bottal piszkálta? Édes istenem, hát soha, senki nem csinált hülyeséget, amivel menőbb akart lenni a többiek előtt? Akik most habzó szájjal követelnek elégtételt, életfogytiglant, nyilvános megszégyenítést, azok soha nem voltak hülyegyerekek? Nem húztad meg a macska farkát, nem ültél a kutya hátára, nem dugtál fülpucit valamelyik orrába? Nem kötöttél cérnát a szarvasbogár lábára? Nem léptél a nyakára, nem rúgtad begyen, nem tapostad el?

Te, aki mindennél hangosabban állsz ki a szurikáták szakszervezete mellett, vajon mennyi húst zabálsz egy nap? Azokat a haszonállatokat nem sajnálod, akiket a grillen sütögetsz, miközben a haverjaiddal a szurikátapiszkáló gyerek fejét követeled? Nem gondolsz arra, hogy bármilyen nagy király szülő vagy, a hátad mögött lehet, hogy a te kölyköd is egy igazi hülyegyerek? Mert ugyanúgy nagyoskodik a haverok előtt, ahogy mi csináltuk? Ahogy a kisfiú csinálta Kecskeméten? Nem gondolsz arra, hogy ennek a srácnak a szülei is legjobb tudásuk szerint próbálják nevelni a gyereküket, aki amúgy ugyanolyan ösztönlény, mint mi mindannyian?

Hiába kérem például a lányomat, hogy ne nyúljon a növényekhez, ne tépjen le levelet, ágat, ha a spanjaival van, automatikusan megindul a keze. Mert csapatban más szabályok érvényesek. Verjem meg? Mit érek el vele? Ugyanúgy csinálni fogja, csak próbálja majd eltitkolni. Hiába látja, hogy nem csapok le se legyet, se szúnyogot, hanem inkább órákon át terelgetem az ajtó felé őket, ő gyakran eltapos rovart, bogarat. Hát édes istenem, fogalma sincs róla, mi az élet, mi a halál, mi az ölni.

Itt ez a csóri ötödikes gyerek. Rászóltak többször is, mégsem fogadott szót. Hát döbbenet. Komolyan, aztakurvaélet kategória. Ilyen még soha, egyetlen gyerekkel sem történt a világon. Itt mindannyian első szóra ugró, szüleink kívánságait azonnal teljesítő gyerekek voltunk, és a mi gyerekeink is mind ilyenek. Sőt, legtöbbünk gyerekére rá se kell szólni, mert már úgy született, hogy tudta, mi helyes és mi nem. Hagyjuk már, de tényleg! Csinált egy orbitális hülyeséget, amiből rögtön arra kell következtetni, hogy tutira egy gonosz kis törpe a srác, aki környezetismeret és ének-zene óra között szurikátákat jár levadászni? Talán még bérgyilkosságot is vállal? Ugyan már, dehogy.

Egy tizenkét éves kis hülyegyerek, aki csinált egy baromságot. Az kívánjon neki bottal piszkálást, meg földhöz vágást, akinek tényleg makulátlanul tiszta a lelkiismerete. Vagyis inkább még az se.

Hagyjuk meg neki és a családjának, hogy rendbe tegye ezt a dolgot, mi meg álságosság helyett inkább próbáljuk rávenni a gyerekünket, hogy köszönjön, ha belép valahová. A szurikáták megbecsülése és tisztelete ugyanis talán valahol itt kezdődik.

 

(A cikk posztját valaki gyűlöletkeltésre alkalmasnak találta, jelentette, ezért a Facebook eltávolította, nem én vettem le. Emiatt három napig sem posztolni, sem kommentelni nem tudok, de a véleményemet továbbra is fenntartom és vállalom!)

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry