Közzétéve: 2018.05.16. | Kőváry Anett
Őszinte leszek, szinte pontosan 35 év telhetett el úgy életem 36 évéből, hogy képtelen voltam elfogadni bármilyen kritikát. Ugyanígy kikértem magamnak – legtöbbször magamban -, ha valaki valamilyen rossz tulajdonságomra hívta fel a figyelmet. Aztán egyszer csak elkezdtem megbarátkozni az árnyoldalaimmal, most meg már úgy tekintek rájuk, mint fejlesztendő területekre, amikkel addig is teljes egész vagyok.
Pedig úristen, én voltam legjobban felháborodva, ha valaki a fejemhez merte vágni, hogy türelmetlen, erőszakos, arrogáns, túlzó, kritikus, tudálékos, okoskodó, bántó vagyok. Valahogy ugyanezeket a tulajdonságokat vettem észre másokban is leghamarabb, és persze ezek zavartak legjobban párkapcsolatban, barátságban, munkahelyen is. Mert ugye ki szeret tükörbe nézni, amikor a tükör őszintén megmutatja a csípőre rakódott kis felesleges, a narancsbőrt, a tokát, a bőrhibát.
Volt, hogy küzdöttem ellenük, de volt olyan is, hogy nem voltam hajlandó tudomást venni róluk. Tökéletesnek, vagy talán inkább hibátlannak akartam látni magam, abba pedig nem fért bele semmilyen negatív vonás. Mindig, mindent igyekeztem ki- és megmagyarázni, olykor a környezetemnek, de leginkább magamnak. Hogy ez nem is úgy van, ezt rosszul látják, mert én igenis másmilyen. Volt olyan is, hogy megsértődtem vagy vitatkoztam. Mennyivel könnyebb ugye bemosni egyet a tükörnek, mint azt mondani, uhh, tényleg Barbamama lett a testem.
Aztán valahogy, lassacskán – és ebben nagyon sokat segített a jóga – elkezdtem megbékélni minden előnytelen tulajdonságommal. Előbb a külsőmmel kapcsolatban. Elfogadtam, hogy ezt dobta a gép és a gének keveredése, ez vagyok én, ekkora orral, homlokkal, ilyen bőrrel, ilyen arányokkal. És mindig, amikor valami defektet találtam magamon, megvizsgáltam, tudok-e tenni ellene. Amikor például túl puhának láttam a testem, eldöntöttem, hogy feszesebbé teszem. A bőrápolásra is az eddiginél jobban odafigyelek. Aztán volt az is, hogy minden negatívhoz kerestem gyorsan egy pozitívat az egyensúlyért. Oké, nagy az orrom, de legalább nem vagyok hízékony. Mell-ügyben nem volt túl bőkezű a jóisten, de legalább a fenekemre odatette, amit fentről elvett. Majd elkezdtem ugyanezt játszani a belső dolgokkal is. Egyszerre könnyebb és nehezebb is. Könnyebb, hiszen ezek mind alakítható személyiségjegyek, nem úgy, mint egy rejtett szemhéj. Mennyivel több esély van szelídséget tanulni, mint egy (két) mellet megnöveszteni.
És most hagyjuk a mesterséges megoldásokat, nem vagyok híve a testszabászatnak, persze lehet, hogy ettől még visszazuhanok egyszer oda, ahol csak a szike jelenthet elfogadást. Nehezebb is, mert türelmesítő krémet még nem készített senki, pedig időnként leápolnám vele a belsőmet.
Van még min dolgozni, gondolom, életvégig tartó feladat ez, a fejlődés viszont megkérdőjelezhetetlen. Ezt egyrészt tudom a környezetem visszajelzéseiből. Másrészt nem háborodom fel, ha valaki szembesít egy rossz tulajdonságommal, hanem csak bólogatok, igen, ez én vagyok. És igen, ez vagyok én. Harmadrészt mosolygok magamban, mikor látom, hogy valaki az út elején járva ugyanolyan sértődötten, arrogánsan, felháborodva reagál a környezetéből érkező egy-egy felismerésre, ahogy tettem azt én is nem is olyan régen.
Pedig jó lenne elfogadni, hogy az árnyoldalaink nélkül nem lennénk egészek. És felismerni azt is, hogy amíg nem fogadjuk el ezeket az árnyoldalakat, addig nem veszünk róluk tudomást, így pedig változtatni sem lehet rajtuk.
Mintha mindig egész testet eltakaró, bő ruhában állnánk a tükör elé: így biztosan nem látjuk a pocakot, a kapaszkodót, a narancsbőrt, de attól még mind ott lesz a ruha alatt.
Legutóbbi bejegyzések