Közzétéve: 2018.05.10. | Kőváry Anett
Nem beszélünk apával minden egyes nap, megbeszéltük korábban, hogy a semmiről tök felesleges kínoskodva beszámolni, hívjuk egymást, ha van valami, amúgy meg hagyjuk szépen, hogy mindenki küzdjön ezzel az üggyel, ahogy tud, persze, ha meg kell hallgatni, vagy el kell mondani, akkor meghallgatjuk vagy elmondjuk. És az egyik ilyennél apa mondott egy tök jót.
Rövid volt a rali Eb-s kiruccanás a Kanári-szigetekre, a Mol Racing Teamet kísérhettem el az Origo sportrovatának újságírójaként, élménydús volt, gyors, rövid és fárasztó, de új közegben új embereket ismerhettem meg, csodálatos helyeket láttam, és valahogy anya halála óta ez az egyik mániám, hogy menni, menni, menni, mert addig sem lehet agyalni, képzelt betegségeket öndiagnosztizálni, haláltól és elmúlástól rettegni, mert amíg megyek, addig sem vagyok a rém unalmas és ijesztő gondolataimmal, és ha megyek, akkor látok és elfáradok, és ha látok és elfáradok, akkor az azt jelenti, hogy élek, vagyis nem vagyok halott, és mivel rohadtul félek most még mindig a haláltól, a világot látni és az elfáradni pillanatnyilag az egyetlen garanciám az életben levésre.
Még az út előtt álltam, tényleg nagyon rövid volt, csütörtökön oda, szombaton már vissza is, Olíviától elkértem a kis bőröndjét, amit az apukája vett neki, pakoltam bele épp a száz fekete pólómból és száz fehér pólómból egyet-egyet, kék farmert természetesen, érdekes, hogy egy ideje már tudok kevés cuccal utazni, de kicsit még mindig szorongok amiatt, hogy valami otthon marad, amire szükségem lenne, szóval pakoltam és apa hívott, és kérdezte, mi újság, mondtam, hogy megyek megint, és örülök, és boldog vagyok, és izgatott is, mert sosem voltam még ralin, rali Eb-n sem, rali Eb-n Las Palmasban meg pláne nem. Apa akkor azt mondta, milyen jó hallani, hogy jó a kedvem, erre mondtam, hogy igen, hogyne lenne jó, aztán apa erre azt mondta, hogy kislányom, kicsit azért már süthet ránk is a nap.
Aztán ültem a repülőgépen, mindig ünnepi nekem kicsit repülni, még ha tudom is, hogy a gyerekem apja mindennap ezt csinálja, nekem mégis olyan nagy dolog még mindig, ültem az ablak mellett, néztem a madártej felhőket, lemenősen sütött a nap, és arra gondoltam, milyen közel lehetek most a mennyországhoz, talán anyához is közel vagyok, és sütött a nap, ahogy apa mondta, és igaza volt apának, mert igen, süthet ránk a nap.
Volt annyi szar az életemben, édes istenem, mennyi szar volt, elkapkodott házasság, elkapkodott válás, rosszul sikerült kapcsolatok, rosszul sikerült munkahelyváltások, kirúgások, baráti és családi viták, szakítások, egyedülanyaság, betegség, halál, ezek mellé még az apró bosszúságok, az autóvásárlás se csengett még le, hála a katasztrofális értékesítőnek, de mindegy, hát intézem, a cigifüst miatti ragyákat is az arcomon, időnként rágyújtok néha, kell egy kis feszültséglevezető, de csípi a nyelvemet, meg büdös is, mindig leszokom egy hét dohányzás után sok hónapra, sok a bucka még mindig édes kis életemben, de persze, megyek előre, néha sírdogálok, néha picsáskodom és azt mondom, feladom, de ahh, hát feladni nem az én stílusom, meg hát apa is azt mondta, hogy süthet ránk a nap kislányom, úgyhogy a ragyás arcomat most egy kicsit a nap felé tartom.
Legutóbbi bejegyzések