Apukámról

Közzétéve: 2018.05.08. | Kőváry Anett

Muszáj már apáról is írni, mert kérdezgetik tőle a liszkaiak, hogy “haragban vagyunk-e”, sose írok róla, imádom ezt a kisközösséget, édes kis falum, hát hogy aggódnak kis családi ügyeinkért, nem, nem vagyunk haragban, csak az írás az nem úgy megy, hogy 3-0 anyám javára, akkor most írok hármat apámról, hogy egyenlő legyen. De nem, nem vagyunk haragban apával, nagyon nem.

Apa egyedül maradt. És az egyedül itt most nem írói túlzás, az egyedült úgy kell érteni, olyan fájdalommal benne, amilyet csak el lehet képzelni. Negyven év pillanataival, emlékeivel, negyven év megszokásaival, automatizmusaival, váratlanságaival, negyven évnyi múlttal maradt ott apa egyedül abban a hatalmas házban.

Nem túlzás az sem, hogy el sem tudom képzelni, hogyan lehet így csinálni a mindennapokat. A hétfőket, a keddeket, a szerdákat, pláne a szombatokat, a vasárnapokat. Hogy lehet úgy öntözni a virágokat, bekapcsolni a rádiót, kocsit mosni, rendet rakni a kazánházban, pakolni a garázsban, füvet nyírni, kertet gondozni. Hogy lehet csinálni úgy a mindent, hogy anya nem áll a teraszra a kutyulós kávéval (így hívta az instant szarokat), és kiabálja, hogy apácska, kész a kávé. Nem tudom, hogy lehet az olajsütő szaga nélkül végigcsinálni a hétvégéket, hogy lehet bemenni a konyhába úgy, hogy szinte állon vág a csönd, hogy lehet csak belépni a hálószobába, hogy ne arra gondoljon, itt már nem alszik senki.

Apa egyedül maradt. Egyedül egy olyan házban, ami nekem is, neki is, tesómnak is az otthon, nekünk még a boldog gyerekkor is, a ház, aminek az előszoba ablaka alá támasztotta mindig anya a biciklit, dúdolgatva szállt le, kis kosarában hozta a néhány dolgot az ABC-ből (ahogy nálunk a közértet hívják), a házban, aminek a teraszán, a lugas alatt a hintaágyban üldögélt, amikor már beteg volt, de amíg nem, addig jött-ment, húst keresett a fagyasztóban vasárnapra, pillangókat aggatott a függönyre tavasszal, hópihéket télen, ott maradt apa a házban, amit telente úgy befűtöttek a cserépkályhával, hogy már rosszul voltam a harminc fokban, nevettünk mindig, hogy nekem 21 fokban is melegem van, ők még 28-ban is fáznak, egyedül maradt ott, ahová nekem már a világ legnehezebb dolga visszamenni, neki meg ott kell lenni, emlékekkel, magánnyal megküzdeni minden reggel.

Egyedül maradt a fürdőszobában, aminek a tükör alatti polcán ott még a rengeteg rúzs, a szekrényben gyönyörű ruhák, nem nyúltunk hozzá, nem tudunk még, hadd maradjon kicsit ott anya legalább a ruháiban, a sminkcuccaiban, a bizsus kosárkában, ott van apa egyedül, teszi a dolgát, de tervezget már legalább.

Apa egyedül maradt, de menni kell neki is tovább, rendbe tenni a konyhát, a szobát, látnia kell a holnaputánt, az unokát, a csodát. Bármilyen súlyos is egyedül, kezei között lassan majd egy másik élet épül, nem jobb, nem szebb, nem könnyebb, csak más, egy olyan élet, amiben mindig ott lesz a gyász, amiben talán mindig marad majd valami pici keserű, hiszen – akárhogy is, de – apa ott maradt egyedül.