Mennyire lehet önző egy anya?

Nem vagyok ősanya, ez elég hamar kiderült. A mintaanyaság jegyeit sem fedeztem fel még magamon, pedig lassan öt év telt el a gyerekem születése óta. Öt év, édes istenem, hát tényleg mikor történt az egész?! Szóval nem vagyok a naponta háromszor háromféle meleg ételt készítő, bugyikákat is vasaló anyuka, aki életét, vérét, és heti rendes Grace klinika adagját is az anyaságért. Viszont sokszor elbizonytalanodom: hol a határ mártírság és önzőség között?

A halmozottan speciális élethelyzetünk egy raklapnyi szokatlan megoldást hoz nem mindennapos problémákhoz. Hogy például ugrasztható nagyszülő híján mi legyen a gyerekkel, ha a külön élő szülők közül mindkettőnek külföldön van dolga? Eleinte bepánikoltam az ilyen helyzetektől, de mostanra már egész szépen végig tudjuk venni a lehetőségeket a gyerekem apjával. Vannak már mindenféle betűjellel ellátott terveim, mit csinálunk, ha senki sem tud segíten, és még a vésztartalékok sem érnek rá. Eddig szerencsére mindig simán mentek a dolgok, köszönhetően annak, hogy a gyerek legjobb barátjának szülei a barátaim lettek. Olyan, mintha lenne egy kis családunk, ahová szinte bármikor mehet a gyerek, és bármikor mehetek én is. Ahogy volt ez legutóbb is, amikor teljesen váratlanul, az apuka távollétében kellett utaznom. Ugyanakkor hiába tudtam, hogy a kicsi a legjobb helyen van, vigyáznak rá, gondoskodnak róla, szórakoztatják, mégsem tudtam lelkifurdalás nélkül eltölteni ezt a két napot és három éjszakát.

Szinte végig azon gondolkodtam, megengedhetem-e magamnak, hogy azt csináljam, amit szeretek – ami ráadásul szerencsére a munkám is. Lehetek-e távol gyakran a gyerekemtől? Mikor teszek jót: ha testben vele vagyok ugyan, de nem tudok minőségi időt tölteni, vagy ha a kevesebb közös órának adok extra tartalmat? Így leírve persze tök egyértelmű a válasz, de amikor benne vagyok, és kergetem a benzingőzt, akaratlanul is bekúszik az agyamba a kételkedés. Megengedhetem ezt magamnak? Éppen csak elbírja ezt a kettőnk kis szövetsége vagy még erősebbé teszi? Kisebb rossz-e önzőnek lenni, mint mártírnak? Egyáltalán önzőség az, hogy élvezem a munkámat? Mert fontos hozzátenni, hogy ezek az alkalmak nem a szórakozásomról szólnak, hanem az elképesztően izgalmas hivatásomról, és hát a sportesemények – lássuk be – ritkán alkalmazkodnak a családi élet ritmusához. De ha máshogy lenne… Vegyük el belőle a munkát, és feltételezzük, hogy azért járnék autóversenyekre, mert szórakoztat, kikapcsol és feltölt. Ha így lenne, akkor önző anya lennék?

Nem hiszem, hogy attól jó anya valaki, hogy lemond a saját szükségleteiről azért, hogy elmondhassa, minden idejét a családjával tölti. Nem hiszem, hogy boldog lehet az a gyermek, aki azt látja, érzi, hogy az anyja pusztán kötelességtudatból kezdi el festegetni vele a gipszformát.

Nehezen tudom elképzelni, hogy az a gyerek menni fog az álmai után, aki állandóan az anyja lemondó tekintetében kutat vágyak után.

És ez talán a kulcs: önzőség, ha csak nekem jó, és mártírság, ha csak nekem nem. Más persze, ha valaki lubickol az anyaságban, aki őszintén, szívből választja azt, hogy a gyerekeinek él, mert attól él csak igazán.

Én nem ilyen vagyok. Úristen, nagyon nem. Az anyám halálakor rám szakadt takarításimániám óta konkrétan nem volt nagytakarítás az otthonunkban. Nem mondom, hogy megesz minket a kosz, de a legtöbb porcicát már néven szólítjuk.

Gasztronómiai ámokfutásaim az elmúlt hetekben szigorúan a brokkolikrémleves, paradicsomos tészta, túrós tészta, “tegyünk a hűtőből mindent egy serpenyőbe és öntsük le paradicsomszósszal” fogások között mozognak. De kiválóan túl tudunk élni vajas valamivel és persze spenótos rántottával.

A gyerekem szobájában forradalomra készülnek a kinőtt játékok, a kinőtt ruhákkal összefogva. A gardróbom nyomokban sem tartalmaz rendet, de legalább nincs már az a ruhadarab, amit ne tudnék vállfán tárolni. Az udvarunkon a fű lassan hadgyakorlatra is alkalmas, ha feldobjuk egy álcahálóval.

Cserébe megmutathatom a lányomnak, milyen egy autóverseny a Hungaroringen. Elmondom neki, mi a rali, mi a pályaautózás, ő meg délután gokartozni tanul az apjával. A Nagy Futam paddockban versenykamiont nézünk, ovi után nem takarítunk, hanem fagyizni megyünk, fűnyírás helyett a nagycsoportos fiúkkal szaladgál a Templom téren. Szanálás helyett inkább átmegyünk Anitáékhoz, és mindketten jól érezzük magunkat. Főzés helyett pizzát rendelünk, és a szőnyegen piknikezünk. Élményeket gyártunk, színeseket és beszédeseket, hogy amikor egymástól külön töltünk pár napot, legyen mire visszagondolnunk, és legyen mit várnunk.

Van egy olyan életem, amiben nem anya vagyok. Amiben nem vagyok anya. Abban nem csillámlakkot kenek apró körmöcskékre, hanem újságíró vagyok, jövök-megyek, interjúkat készítek, cikkeket írok, beszélgetek, ismerkedem. És bármennyire fárasztó is, közben töltődöm, néha ráadásul úgy, hogy hosszú órákig nem jut eszembe a gyerekem. Ha önzőség az, hogy élvezem a felnőtt emberek társaságát is, hogy szeretem, ha olyan a téma, amiben nincs gyereknevelés, mesék, akciós ruhák, apró sérülések, akkor igen, önző anya vagyok.

De hiszem, hogy kell egy egészséges önzőség ahhoz, hogy felnőttként majd a gyerekem is egészségesen önző legyen, ne pedig egy megalkuvó mártír.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s