Amikor megtudtam, miért szeret a lányom

A félárvaság mellett azért van egy másik aspektusa is az anyák napjának. Hogy már ötödször lehetek ünnepelt május első vasárnapján. Egészen pontosan hatodszor, de a nagyobb szám nem vesz el az értékéből, inkább csak még meghatóbbá teszi.

Az első anyák napját még a gyerekkel a hasamban ünnepeltem, az apukájával üzent nekem akkor, pont a Hungaroringre – hova máshova – indultam – pontosabban kezdtem gurulni -, mikor a futár hozta a virággal kísért lapot. Sírtam, mintha kötelező lenne, kis hordó testem ontotta magából a hormonízű könnyeket.

Jöttek-mentek az évek, volt itthoni anyák napja, volt bölcsis, és a mostani a második ovis. Állt velem szemben ez a talpig szőke csacsogóka, hófehér ruhájában, tiarájában, topánkájában, fogta a kezem, még a fogai is mosolyogtak, ahogy énekelte, hogy Ó, ha címke volnék. Hiába jutott eszembe az én anyám, valahogy most nem volt annyira fájó a gondolat, mert csak a lányom érdekelt. Csak néztem, csak néztem a különleges, zöldes-kékes-szürkés szemekbe, amiknél tisztábbat, ragyogóbbat, ártatlanabbat még életemben nem láttam. Csak néztem a gömbölyű fogacskákat, a még mindig málna szájat, a világ legfinomabb bőrével borított barackmag orrot, hallgattam az angyalhangot, fogtam a puffancs kis kezeket, és próbáltam elmondani neki a tekintetemmel, hogy egyszerűen nincs, nem lehet nála fontosabb az életemben soha már.

Próbáltam elmondani, hogy boldog életet kérek neki, sok szerencsét, pont annyi küzdelmet, amennyivel elbír, pont annyi csalódást, amennyi erősebbé teszi, pont annyi pofont, amennyitől még nem fáj az arca, pont annyi sikert, amitől még ember marad, pont annyi barátot, ahányra figyelni tud, pont annyi szeretetet, amennyivel bánni tud, pont annyi vitát, amennyi kell, hogy megtanuljon érvelni, pont annyi visszautasítást, amennyiből értékelni fogja az elismerést, pont annyi csatát, amennyi a mindig győztes taktikához kell, pont annyi érzést, amennyit a kis lelke és a szíve bír csak el.

Meglepődnék, ha tudná, mit üzentek a könnyeim, mostanában le akarja nyalni őket, mert azt mondja, olyan jó sós, anya, láttam, hogy úgy nézegette őket, hogy menten megnyalja, meg a műsor utáni sütire gondolt, vagy egyáltalán, nem is gondolt semmire, egyszerűen “csak” ott volt, énekelt és szavalta, hogy meséltél és meséltél, csak mosolygott és fogta a kezemet, és megölelt, és azt éreztem, hogy a francba minden önbizonytalansággal, nincs itt kérdés a világon semmi, hiszen ő a világ, jövőm, múltam, jelenem, minden csak érte és miatta van, érte és miatta kell szeretnem magam.

Megkérdeztem volna szívesen, miért és mit szeret bennem, amikor eszembe jutott az ovi bejárati ajtójára kiragasztott post-it, rajta a lányom gondolataival.

“Azért szeretem anyát, mert elvisz bringázni és fut mellettem. És megengedi, hogy tévézzek.”

Semmi mellébeszélés, semmi érzelgősség, csak a lényeg: hála anyának az egészséges életmódért és a szórakozásért.

Imádom a lányomat. Imádok anya lenni. Minden, de tényleg minden nyűgével együtt.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry