Mondd el

Volt egy nyomott mintás, fekete selyemszoknyám. A liszkai varrónővel csináltattuk, a Baba-híd mellett lakott, nem emlékszem sem a nevére, sem az arcára, csak arra, hogy mindig nagyon fáztam, mikor próbálni mentem hozzá. A fekete szoknya aljára belülről vastag csipkecsíkot varrt, hogy még csinosabb legyen. Fehér nagygalléros blúzom is volt, a kettő együtt volt az ünneplőm néhány éven át.

Anyák napján is ezt viseltem. Szúrós fehér harisnyával, kopogós fekete cipővel, ami mindig megfogta a harisnyám talpát. Volt, hogy nagyi mesekertjében szedett virágból csináltunk csokrot, vizes szalvéval tekertük körbe a szárát, és úgy szorítottam, hogy összegyűrte a bőrt a kezemen. Volt, hogy ronda celofánba csomagolt szegfűt vagy gerberát adtunk, zöld vagy piros selyemszalag göndörödött rajta kívül is. Ültek velünk szemben az anyák és a nagymamák, kis falusi iskolám kis termében, gombafrizurás kislányokként szavaltuk minden évben ugyanazokat a verseket, amikből egy sort sem tudnék most visszaidézni. Kezünkben a csokrokkal feszengtünk, izgultunk, hol a külső talpélünkre álltunk, hol a belsőre, hol előre-hátra gurultunk a talpunkon. Izgultunk. Összekuncogtunk, hogy leplezzük a zavarunkat. Mert annyira fontos volt évente az a fél óra, amikor nem volt főzés, nem volt házimunka, anya csak ránk figyelt, és mi megmutathattuk, mennyire ügyesek, okosak, szépek vagyunk, még ha bele-bele is sültünk a versbe, vagy épp kiszakítottuk a harisnyát, mire megkezdődött a műsor. Énekeltük az Orgona ágát, az Ó, ha cinke volnékot, meg még biztos ezer kedves dalt. Az ünnepség után vagy a Presszóba mentünk képviselőfánkért és Coca-Coláért, vagy beugrottunk Gyökérhez, a kocsmába, mert csak ott lehetett Panda jégkrémet venni. Aztán hazamentünk. Levettük a szép ruhát, anya a csokrokat abba a csúnya, barna kerámia vázába tette, amiken kék és fehér virágok vannak. Bement a konyhába vacsorát főzni, és ment is minden tovább.

Kamaszként és felnőttként már nem volt verselés, nem volt szép ruha és gombafrizura. Csak a virág maradt, meg az Orgona ága. Amit minden anyák napján elénekeltem az anyukámnak, vagy személyesen, vagy telefonon. Ahogy a halála előtti egyik utolsó anyák napján is. Ugyanúgy izgultam 35 éves fejjel is, mint kölyökként.

Izgatott voltam, mikor kicsengett, tudta, hogy miért hívom, várta is mindig, ez a mi kettőnk kis ünnepsége volt, minden május minden első vasárnapján, na hallo, kicsikém, így vette fel, és én soha nem köszöntem olyankor, csak rázendítettem, hogy orgona ága, és a végére nyeltem a könnyeimet, nyelte biztos ő is, csak egyszer nem énekeltem, amikor kiderült, hogy rákos, mert annyira haragudtam rá, hogy merészel az én anyám rákos lenni, akkor nem énekeltem, csak smst küldtem, bántott sokáig, de már nem bánt, akkor így éreztem, tudta ő, hogy félelmemben haragszom, így kellett történnie, nincs már mit tenni.

Még mindig benne van a telefonomban a neve és a száma, nem tudtam kitörölni. De nem fogom már felhívni. Nemcsak anyák napján, soha többé nem fogom már felhívni az anyukámat. Pedig annyi mindent elmondanék neki. Nemcsak az orgona ágát, hanem azt, hogy Olívia úgy énekli a másik dalt, hogy ó, ha címke volnék. Hogy már nagyobb fiúkkal bandázik. Hogy elmondta, ha lesz majd valakim, akkor úgy alszunk, hogy belül Olívia, középen anya, anya mellett pedig a férfi. Ezt mondta: a férfi. És mutogatott hozzá a két kis kezével. Elmondanám, hogy kicsit most abba kell hagynom a jógaoktatást, mert nem tudom beszervezni az életembe. Elmondanám, hogy megyek WTCR-re, hogy voltam rali Eb-n, hogy mennyire élvezem a sportújságírást. Elmondanám, hogy lehet, hogy beleválasztottam az autóba. Mondaná erre, “ó, majd megoldod.” Elmondanám, hogy veszek majd virágokat a teraszra, eddig nem volt rá időm. Megkérdezném, melyiket hova tegyem, melyik szereti az árnyékot, melyik a napsütést. Elmondanám, hogy lesz végre játszótér a kertünkben. Elmondanám, mennyire szeretem ezt a képet, amin Olívia kezét fogja, amin rajta vannak a gyűrűi, a bőre, a ránca, a kép, amin rajta van a létezése.

Elmondanám, hogy mennyire nincs se időm, se energiám a háztartásra, amire mondaná, hogy “nem le van szarva, kislányom?!”. Elmondanám, de nem tudom már.

Nincs orgona ága, nincs anyukám.

Ha neked még van, kérlek, mondd el neki, hogy szereted. Mondd el neki, hogy néha utálod. Mondd el neki, hogy vannak dolgok, amiket nem szeretsz benne. Mondd el, hogy szereted, ha átölel. Mondd el, hogy nem szereted, ha túl mélyen beleszól az életedbe. Mondd el, hogy szereted, ha figyel rád. Mondd el, hogy nem szereted, ha nem figyel. Mondd el, hogy néha kellene, hogy csak úgy megértsen. Mondd el, hogy nyugodtan vitatkozhattok időnként. Mondd el, hogy szeretnéd gyakrabban látni. Mondd el, hogy szeretnéd ritkábban látni. Mondd el, hogy szeretnéd tudni, mit gondol rólad, milyennek lát. Mondd el, hogy szeretnéd tudni, mit gondol magáról, milyennek látja magát. Mondd el, hogy aggódsz érte. Mondd el, hogy szeretnéd, ha többet mozogna. Mondd el, hogy szeretnéd, ha többet pihenne. Mondd el, hogy hálás vagy azért a rengeteg energiáért, amit beléd ölt. Mondd el, hogy ettől még szeretheted máshogy a brassóit, mint ahogy ő csinálja.

Simogasd meg az arcát, jegyezd meg a bőrét a kezed alatt. Érezd a ráncait. Simogasd meg a tenyerét, az ujjait, a körmét. Jegyezd meg a körme formáját, a lakkja színét. Szívd magadba az illatát. Hajtsd a vállára a fejedet. Mondd el, hogy igaz és igazi vagy, és mondd el, hogy ő is igaz és igazi.

Mondd el, hogy ezt azért mondod most el, mert ő még létezik.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry