Vigasz a pénztárnál

Nehéz hétvége volt, minden varázslatos pillanatával. Sőt, talán pont attól volt nehéz, hogy volt benne mindenféle érzelem a frenetikus boldogságtól, felszabadultságtól, hálától, büszkeségtől kezdve a fáradt csalódottságon át a fejfájós felismerésig. A kimerítő három nap után aztán egy olyan helyről jött a vigasz, ahonnan álmomban sem vártam volna.

Véggidolgoztam három napot, 72 órából 33-at töltöttem a Hungaroringen, percről percre közvetítettem, interjúkat csináltam, beszélgettem, autókat néztem, szurkoltam, örültem, csalódtam, koncentráltam, szaladgáltam, jöttem-mentem, nevettem, néha ettem, angolul félrebeszéltem, gyerekemnek a dolgot megmutattam, vártam ügyekre olykor hiába, kaptam üzenetet, aminek örültem, boldog is voltam, reménykedtem is, hazafelé sírdogáltam, túlpörögtem, izgultam, nem aludtam, kihajtottam magam.

Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, a legszerencsésebb vagyok a világon, mert azt csinálom, amit imádok, mert fantasztikus emberekkel találkozhatok, mert kicsit beleláthatok egy Olaszliszkától annyira távoli világba, mert habár egy időre úgy tűnt, hogy el kell köszönnöm ettől a számomra oly varázslatos galaxistól, szerencsére mégis visszakerültem.

Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, szomorú vagyok, mert itt ez a rengeteg élmény, a bennem kavargó érzelmek, és nincs kivel megosztanom, mert amikor hazajövök, a reggelről a konyhában hagyott vasalódeszka vár csak, kihűlt vasalóval, annak meg hiába mesélném, hogy milyen elképesztően jó időt futott Norbi, és hogy milyen jó volt sok kedves ismerőssel beszélgetni. Alig hallhatóan, de minden este hasadt egyet a szívem, amikor beléptem a sötét, csöndes, üres lakásba, és lustán lenyaltam a vajat a mosogató szélén felejtett késről. Amikor olyan fáradtan dőltem be az ágyba, hogy szinte remegtem, és inkább nem is ettem, mert nem maradt erőm vacsorát csinálni magamnak, akkor a könnyem is kicsordult. Hogy éhségtől, fáradtságtól vagy egyedülléttől, nem tudom. Nem is sikerült aludni néhány óránál többet, heves szívdobogás ébresztett, ismerem már ezt, általában akkor jön, mikor épp lent vagyok anyám miatt, magánéletem miatt, minden miatt is. A nagy nyüzsgés, a benzingőzszagú hangzavar után persze, hogy még feltűnöbb az élesváltás esténként.

Vasárnap látni, ahogy a vihar után kiürül a paddock, ahogy villámgyorsan elbontják a csapatok a boxokat, ahogy elhagyják a kamionok a pályát, miközben megy le a nap, ahogy a parkolóból mindig az utolsók között jön ki a kocsim, az mind maga az elmúlás kerekeken guruló szimbóluma, ezzel az üggyel meg mostanában ugye nem igazán jövök ki jól, sebesre csiszolta a lelkemet na.

Zokogva próbáltam magam álomba sírni vasárnap este, annyi minden kavargott a fejemben, szívemben, lelkemben, mozdulni se volt erőm, de megint nem tudtam három-négy óránál többet aludni.

A gyermek már velem volt, a magányosság érzése így mérséklődött kicsit, de fájt, hogy még mindig csak az álmaimban létezik a vágyott ölelés, hogy bármennyi ima, türelem, önismeret, önvizsgálat, önfejlesztés, önakármi ellenére mégsem akarnak valósággá válni a titkos esti vágyak, hogy akárhogy alakítom, kanyarítom a saját kis mozimat, nincs annak illata, dimenziója, tapintása, és főleg nincs érintése, ami mostanában annyira hiányzik.

Köhögős, nyűgös, kicsit taknyos, kicsit beteg gyerekkel kellett a kötelező bevásárlást letudni, az apaidő letelt, kénytelen voltam magammal vinni. Pont annyira hiányzott mindkettőnknek a hosszú hétvégén az élelmiszervadászat, mint Michelisznek a csapatutasítás, mégis mentünk, mert nem volt más választás. Semmi mást nem voltam hajlandó a kosárba tenni a szokásosokon kívül: spenót, banán, alma, zellerszár, tojás, túró, feta, paradicsomszósz, teljes kiőrlésű kenyér, a gyereknek túró rudi, most még jégkrém is. Köhögésre nem a legjobb, tudom, de jó, ha van itthon.

A pénztárnál a homlokomat a tenyerembe temetve próbáltam visszatartani a könnyeimet. Ősz, rövid hajú, rózsaszín szemüvegkeretes pénztáros néni nézett rám riadtan, ismerem látásból, mindig ide járunk bevásárolni. Megállt az előttünk lévő árujának leolvasásával, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Megdöbbentem, még inkább elérzékenyültem, nyeldesve próbáltam meggyőzni, jól vagyok. Nem hagyta annyiban, vízzel kínált, nem kértem, köszöntem. Ekkor már szanaszét ázott az arcom a könnyektől, végigcsurogtak a cseppek az államon, onnan potyogtak lefelé, és tompán koppantak a mosatlan bébispenót műanyag zacskóján. Akármennyire próbáltam, nem tudtam visszafogni magam, csak jött, csak jött, csak jött fel minden keserűség, minden fájdalom, minden csalódottság, minden félelem, minden elhagyatottság, minden nem kellek eléggé, minden elutasítás, minden félárvaság megállíthatatlanul. Mikor én következtem, a pénztáros néni megállt a munkában, és olyan történt, ami azt hiszem, örökre visszaadta az emberi jóságba vetett hitemet.

A tenyereit felfordítva a pultra tette mindkét kezét, a szemembe nézett és azt mondta: adja ide a kezét. És én megfogtam az ismeretlen pénztáros néni kezét, hogy érezzek valami ahhoz hasonlót, ami annyira hiányzik, amit olyan rég éreztem, és amit már soha nem fogok. Megszorította a kezemet, csak nézett a szemembe mélyen, mintha azt üzente volna a tekintete, hogy minden rendben van. Nem tudom miért, de megszólaltam. “Meghalt az anyukám…. és mindjárt anyák napja. És nekem nincs anyukám.” Könnyek gyűltek az ő szemében is, még jobban megszorította a kezemet, és azt mondta: “Erősnek kell lennie.” Majd papírzsebkendőt nyújtott.

A szemem sarkából láttam, hogy mindenki tökéletes csendben állt mögöttünk a sorban, pedig hosszú percek teltek el. Senki nem hőbörgött, senki nem méltatlankodott. Ott álltam, egy csupán arcról ismerős, de valójában idegen, tündéri hölgy kezeit fogva, és a hűvösvölgyi Sparban egy pillanatra úgy éreztem, vigyáznak rám.

Végtelenül hálás vagyok. Persze sírok megint.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry