Közzétéve: 2018.04.26. | Kőváry Anett
Kicsit szeles, kellemesen meleg, vagy inkább hűvös, kiskabátos-pólós-farmeros idő volt egy évvel ezelőtt. Mármint nem napra pontosan, körülbelül csak. Emlékszem, mert az volt az utolsó előtti alkalom, hogy az anyukám nálunk járt. Eljött, hogy vigyázzon Olíviára, amíg én a WTCC magyarországi fordulóján dolgozom. Nem pont egy éve, mert az május tizenvalahanyadikán volt, most meg április vége van, de nem is a dátum a fontos, hanem az alkalom. Az évforduló. Amiből a gyászévben különösen fájó tud lenni mindegyik.
Ezért is létezik a gyászév fogalma. Hogy a gyászoló minden egyes napot átéljen először az elhunyt nélkül. Túl vagyok már anya első születésnapján anya nélkül, az első halottak napján, az első karácsonyon, az első születésnapomon nélküle, az első húsvéton, jön majd az első anyák napja, és így tovább, szépen megtapasztalunk minden egyes napot először anya nélkül.
Kis virágos bőröndjével szállt le a vonatról a Keletiben. Nem volt biztos, hogy tud majd jönni, mert valamiiyen kezelése volt nem sokkal előtte, hogy sugár, kemó vagy isten tudja mi más, arra nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy sokszor átbeszéltük, melyik vonattal jön, és arra is, hogy a Rákóczi úton mentünk, majd át az Erzsébet-hídon. Dugó volt, délutáni csúcsforgalom. Anya ott ült a kocsim anyósülésén, talán a zöld nadrágja volt rajta, amiben kórházba vittük, amikor életében utoljára elhagyta az otthonát. Olíviáról beszélgettünk. A munkámról beszélgettünk. Apáról. A tesómról, Adriennről. Olívia apukájáról. Róla. Rólam. Biztosan nézett, miközben vezettem. Biztosan büszke volt rám, hogy milyen ügyesen nevelem egyedül is Olíviát. Büszke volt rám, hogy folyton nyüzsgök, hogy dolgozom, hogy teszem a dolgom, hogy nem várom a sült galambot, hogy nem várok segítséget senkitől. Úgy tudom elképzelni, hogy valahol a Ferenciek tere környékén nézhetett rám nagyon büszkén, a hátam mögött biztosan elhaladt a 173-as busz, meg úgy két tucat ember. De az anyukám csak engem látott, az ügyes és erős, makacs, büszke, kritikus kicsi lányát, a mostanra nagyszájúvá vált Anettet, aki Ancsika korában még egy vattacukrot se mert venni magának egyedül.
Úgy képzelem, hogy figyelt engem, ahogy fogom a kormányt, ahogy sebességet váltok, ahogy magyarázok, ahogy picit lecsúszik a napszemüveg az orromon, ahogy beharapom az alsó ajkam, ahogy elküldöm a francba az előttem hirtelen fékezőt, ahogy mesélek, ahogy köszörülöm a torkom, ahogy kicsit énekelek, ahogy mosolygok, nevetek, ránézek és megkérdezem, hogy van, ahogy megsimogatom a kezét, nem láttam, nem figyeltem, de tudom, hogy nézett, mert én is mindig nézem a lányomat, állandóan csak gyönyörködöm benne, bármit is csinál, melengeti a szívemet, hogy látom benne a gesztusaimat, anya is kihúzta talán kicsit magát, mikor meglátta, hogy összehúzom a számat, ahogy ő szokta, mindig büszke volt, hogy ebben a hatalmas forgalomban vezetek, hogy ügyesen vezetek.
Az Erzsébet-hídon áthaladva a városban gyönyörködött, elmondta mindig, milyen gyönyörű Budapest, mosolygott is biztosan, rózsaszínű rúzs lehetett az ajkán, meg valamelyik csüngős fülbevalója, így hívta a nagy bizsukat, anyaillata volt, tudom, hogy milyen, mert itt van a fürdőszobám polcán az arckréme és az egyik parfümje is, tudom, hogy milyen illata volt anyának, beült az illatával a kocsimba, azóta nincs már anya, nincs az illata, és nincs a kocsim sem. Pedig csak egy év telt el.
Palacsintát sütött a gyereknek, amíg én a ringen voltam, aztán persze adott neki annyit, amennyit csak kért, a vége az lett, hogy a gyerek telehányta az ágyat, anya lehúzta és frissre cserélte, mire hazaértem, együtt aludtak, ki gondolta volna, hogy utána már csak párszor alszanak együtt.
Másnap este segített kiválasztani, mit vegyek fel, mikor az öreg mókus elhívott vacsorázni, de én tök naívan azt hittem, csak kapcsolatépítés, és újságíróként akar velem találkozni. Nevettünk is, mi lesz, ha rám mozdul, hát menten rendőrt hívok, de úgy gondoltuk, a fekete garbó és a fekete nadrág elég harsány stop tábla. Mégse jött be, mert az öreg mókus így is rám mozdult, én meg elszaladtam, haza gyorsan a biztonságba, anyához.
Maradj csak nyugodtan, kicsikém, ameddig dolgod van, itt minden rendben, rollerezünk, játszunk, beszélgetünk, biztosan ezt mondta vasárnap, sokára jöhettem haza, mert imádok a ringen lenni, szerelmes vagyok a WTCC-be (most már WTCR), és ő ezt jól tudta, nem sürgetett, csináld csak a dolgodat nyugodtan, ezt mondhatta, itt volt nekünk, velünk, hétfőn elvittem Olíviát oviba, utána anyát a Keletibe.
Elkísértem a vonathoz, közösen kerestünk helyet, segítettem neki felszállni. Hazaindultam. 12:16-kor öt darab képet küldött Olíviáról Viberen, azt írta, hogy már elindult a vonat. És még annyit, hogy jó volt velünk, majd azt, hogy megérkezett, és minden rendben.
Hát hogy lett volna minden rendben, mikor utána már csak egyszer jöttél hozzánk, négy hónap múlva meg meghaltál.
Most mégis minden rendben, anya. Itt az illatod, lett új autó is, végül itt vagy te is, csak máshogy, a gesztusaimban, a hanglejtésemben, a csücsörítésémben, Olíviában, nézek rá büszkén, ahogy te néztél rám, annyira gyönyörűnek látom és fantasztikusnak, talán mégis minden rendben, igen, tesszük a dolgunkat, mosolygunk a városra, énekelünk és anyázunk a dugóban, de ahm.. piszkosul hiányzol, a minden rendben vannal együtt hiányzol.
És nem csak az évfordulókon.
Legutóbbi bejegyzések