Van rosszabb Dóránál – gyerekmesék felnőtt szemmel

Nagyon sok mesét nézünk. Nem magyarázkodás, nem mentség, nekem a tévé a bébiszitterem. Főleg, hogy a gyerekem nem szeret sokáig aludni, ahhoz viszont elég álmos, hogy kora reggel nekiálljon játszani, úgyhogy a hosszú napindító készülődés nálunk rendre mesezajban telik. A gyerekem legnagyobb örömére, nekem pedig a tűrűképességem határainak feszegetésére.

Máshol, máskor, máshogyan már írtam arról, mennyire vicces felnőttként figyelni a meséket. Most újabb rajzfilmek kerülnek terítékre, és előrebocsátom: ha most jársz a gyerekeddel Dóránál, kösd fel a gatyátad, mert igenis, lesz rosszabb!

Hosszú éveken át rádióztam, rendszeresen és sokáig jártam beszédtanárhoz, vesszőparipám a helyes beszéd és a helyes hangsúlyozás. Emiatt például eleve a hideg ráz attól, hogy az egyik mesecsatorna narrátor kislányára nem volt képes rászólni a szinkronrendező, hogy a “minden hétköznap délután” szókapcsolatban nem a délután a hangsúlyos, hanem a minden hétköznap. A másik csatornán meg az elképesztő mennyiségű reklámtól megyek a falnak, kapcsolgatni viszont készülődés közben nem tudok, úgyhogy próbálom bezárni a fülem. Sajnos így is beszűrődik minden mesehang, amiket akaratlanul is párhuzamba állítok a felnőtt és racionális világgal, így reggelente azzal szórakoztatom magam, hogy keresem a logikát a szülői szemmel bárgyú, de a gyereknek mindenképp érdekes mesékben.

Leo, az ifjú vadőr

És akkor itt megint a hangsúlyozás. Tudom, kicsi gyerekekről van szó, fogalmuk nincs a helyes beszédről – az enyém például mostanában mindenből ikes igét csinál, így nálunk tojást festik a húsvéti nyuszi, anya futik a bicikli mellett, utána meg kenyeret vágik -, de mégis meg lehet mondani a szinkronizáló kisgyermeknek, hogy próbálja már meg levinni a hangsúlyt a mondatok végén. De nem, ő felviszi, minden mondatot, minden áldott reggel. Sziasztok, én Leo vagyok, az ifjú vadőőőőr. És akkor az őőőőr valahol az idegszálaimat kapirgálja.

A koncepció amúgy nem rossz, ez a kis túlbuzgó, talajmenti David Attenborugh valahogy mindig a valamilyen különleges állatba botlik, majd felhívja telefonon a kishúgát, aki szintén lelkes ifjú vadőr, facetime-on megmutatja neki a gazdátlan kis jószágot, majd miután befejezték a beszélgetést, felmegy a tesójához egy kis lombházba, ami baszod, hát két lépéssel mellette van!

Minek telefonál előtte?! Aztán jön egy megmagyarázhatatlan külsejű vadőr, Vili, aki döbbenetesen zavarbaejtő kényszerrímekkel mondja el a gyerekeknek, hogy hol találják a kis állat otthonát. Múltkor Izlandra vittek vissza 3 másodperc alatt egy lundát, annyira imádnék én is valami ilyen cuccot, soha többé nem késnék el a munkahelyemről. Szóval Leo jön, állatot talál, kishúga felismer, élőhelyére visszavisz. Minden furcsasága ellenére amúgy tényleg jó mese, lányom például megtanulta belőle, hogy a rénszarvasokra keserű farkasok vadásznak. Keselyűk, farkasok volt az, de nálunk keserű farkas lett belőle.

Miles a jövőből

Mézga család reloadednek mondanám a különös família kalandozásait a jövőben, vagy az űrben, esetleg a jövőbeli űrben, őszintén, nem tudom pontosan, mert akárhányszor leültem a gyerek mellé megnézni, mindig valami átlagos családi esemény történt: ettek, ittak, mesét olvastak. De hogy űrhajóban, vagy jövőbeli otthonukban, esküszöm, fogalmam sincs. Velük mindig történik valami, anyuka a parancsnoka a bandának (ez mondjuk tetszik és nyilvánvaló is), a gyerekek úgy utazgatnak bolygóközi vonatokon, mint mi az elmúlt másfél hétben a 63-as buszon. Néha napkitöréseket akadályoznak meg, máskor meteorokat fognak be, igazából nem tudok belekötni, habár utálom a sci-fiket, de hát annak idején ki nem rajongott a Mézga családért.

Dr. Plüssi

Szeretnék a szemébe nézni az embernek, aki dokinak hívja a saját lányát. Dr. Plüssit, a plüssállatok és játékok Dr. House-át viszont pont így nevezi anyja is, apja is. Az a fajta gyermek ő, akit okoskodása, fontoskodás és kotnyelessége miatt általában minden közösségből kiutálnak, ezért megkeresi azt a közeget, ahol főnökösködhet: saját játékai önkéntes orvosa lesz. Doktorsága abban rejlik, hogy a különböző jelzőket és igéket az “itisz” képzővel ellátva nem létező betegségeket diagnosztizál. A felmelegedéssel küzdő hóember baja az olvaditisz, a gombját elvesztő rongybaba a gombtalanitisz, a lábát vesztett fafigura egylábitisz miatt kerül orvoshoz. Nyilván mindig mindent megold, amivel nincs is baj, mert gondoskodásra tanítja és neveli a gyereket, ettől még viszont irritálóan koravén és oktondi.

Mindentől függetlenül tökre örülök, hogy olyan meséket találni már mindenhol, amikben nem feltétlenül van gond és gonosz, viszont annál több tanulság és jó példa. Közben a szülő mondjuk hülyét kap, de hogy most egy bosszantó hülyeséggel több vagy kevesebb…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s