Az élet, amikor még anya élt, és az élet, miután anya meghalt

Hétvégén nem volt igazán időm foglalkozni a dologgal, meg lehet, hogy kicsit próbáltam is nem foglalkozni vele, hogy 28 évesen meghalt a világ egyik legismertebb DJ-producere. Gyakran dúdolgattam én is a számait, a legtöbbet kifejezetten szerettem, volt olyan is, amelyikről inkább elkapcsoltam. Döbbenetesen fiatal volt, halálával pedig bennem is elindult megint egy lemez, amit anyám halála óta igyekszem minél jobban összekarcolni, hátha egyszer végre nem lehet majd lejátszani.

Mindig is érzékenyen érintett ismert fiatalok halála. Amikor tizennégy évvel ezelőtt Fehér Miklós magatehetetlenül esett össze a Benfica meccsén, napokig a történtek hatása alatt voltam. Talán azért is, mert csak három évvel volt idősebb nálam, nem tudom, de annyira felzaklatott az eset, hogy később muszáj volt elmennem a sírjához, hogy valamennyire én is eltemessem magamban a dolgot.

És persze ott vannak a közeli ismerősök, falubeliek, szomszéd falubeliek felfoghatatlan tragédiái.

Később ugyanígy megsirattam Kolonics Györgyöt, ifj. Ocskay Gábort, Lázár Bencét is, és nem divatból, hanem tényleg megérintett Amy Winehouse, Heath Leadger, Brittany Murphy, meg persze a nagy klasszikusok, Michael Jackson, Whitney Houston, George Michael halála. A fiatalok esetében az igazságtalanul korai vég, másoknál a halhatatlanság igaztalan mítoszával való szembesülés volt, ami felkavart. Hogy lám, lehetsz bármekkora bálvány, mégis esendő vagy. Ráadásul ehhez hozzájött az is, hogy gyerekkorom nagy példaképeinek halála valahogy a saját elmúlásomat is kézzelfogható közelségbe hozza, hiszen ha ők elmennek, akkor lassan rám is sor kerül. Persze, tudom, hogy a nem sokáig élhető, nem túl konzerváló életmód is hozzájárulhatott a világsztárok esetében a váratlan halálhoz, de a fiatal, életerősnek tűnő sportolók drámája teszi igazán rettegetté számomra a holnapot. Ők a bizonyítékai annak, hogy nem számít életkor, egészségi állapot, vitalitás, ha egyszer vége, akkor vége van. De olyan szinten nem mélyültem el létezés és elmúlás ügyében, mint ahogyan anyám halála óta csinálom.

“Letudta ő is, lyányom.”

Nagyapám kommentálta mindig így az újabb és újabb falu- vagy környékbeli haláleseteket, hangjában olyan beletörődéssel, amit most kezdek igazán megérteni. Tudta, hogy neki sincs már sok hátra. Tudta, hogy másnap talán ő következik. 23 éves voltam, amikor meghalt, annyira más dolgok foglalkoztattak akkoriban, hogy egyszrűen nem törődtem a halállal való szembesüléssel.

Tizenhárom évvel később, anyám egyszerre váratlan, majd a rák előrehaladtával szinte várt távozása aztán olyan új sebeket mart a lelkemre, amiket szépen ápolgattam mostanáig. De egy ilyen Avicii-halálhír simán felszakítja mindegyiket. Pedig másoktól is tudom, hogy a gyászban az ember körültekintően kerül minden, felzaklatásra alkalmas információt, nem akarunk még valaki haláláról, még valaki rákjáról tudni. Vissza akarunk térni – hacsak átmenetileg is – abba a biztonságos kis burokba, amiben nincs betegség, nincs elmúlás, nincs halál. És akkor jön egy ilyen isteni tehetséggel megáldott, de túlhajszolt életmódot folytató kölyök, fogja magát, meghal, hogy az ember megint annyi mindenről elgondolkodjon.

Hogy például egyszer a gyerekem is meg fog halni. Hogy gyakorlatilag fogantatása pillanatában halálra ítéltük őt az édesapjával, hiszen létezésével együtt rögtön az elmúlásáról is döntöttünk. Önzőség ez vagy felelőtlenség? Mindkettő? Egyik sem? Hogy jövünk ahhoz, hogy élet és halál urai legyünk? Hogy lehet jól élni úgy, hogy tudjuk: bármelyik, de tényleg bármelyik percben vége lehet? Hol van az egyensúly a mának élés és az óvatos tervezgetés között? Hol az arany középút az “az a baj, hogy azt hiszed, van időd” és az “úgy élj, mintha nem lenne holnap” bölcsességek között? Hogy lehet hinni isteni küldetésben, honnan sejthetjük, hogy mennyi az, amit még meg kell tennünk?

Ennek a svéd srácnak tényleg ennyi zenét kellett csak ránk hagynia? Kolonics Györgynek tényleg ennyi olimpiai cím volt megírva? Nem lehet, hogy lett volna mondjuk egy nemzetközi karrier Fehér Miklósban, Lázár Bencében? Ocskay Gábor nem érdemelt volna meg még egy feljutást? Honnan tudhatom, hogy nekem van még dolgom, és nem ez az utolsó írásom? Hogyan lehet az elmúlástól való félelmet megtűrni a többi szorongásunk mellett? Hogyan lehet hinni, hogy minden úgy van jól, ahogy?

Azt mondják, az édesanyánk halálakor kinyíló kapu – melyen át a fenti kérdések, és azokhoz hasonlók tucatjai ömlenek az elmébe – egy idő után újra bezárul, és majdnem minden visszaáll a megszokott rendbe. Csakhogy addig itt van a tudat, a fájdalmas tény, hogy az ember, aki életemről és halálomról döntött, akinek a testében létezni kezdtem, nincs többé. Ez a tény választja két részre az életemet: az amikor anya még éltre, és a miután anya meghaltra. Azelőtt nem gondolkodtam ilyen dolgokon. Egyszer-egyszer, ha eszembe jutott. De hát ott volt anya, a két lábon járó biztonságérzet, az ember a valaha otthonomnak számító méh körül, az elmúlhatatlan, a halhatatlan, aki nem lehet rákos. A régi életemben nem volt aggodalom holnap miatt, nem volt félelem a megszűnéstől, elmúlástól, haszontalanságtól. Nem volt halálos betegség, haldoklás, bizonytalanság, minden egyértelmű volt és létező. És egészséges.

Majd 2017. szeptember 14-én elkezdődött a felnőtt életem. Egy különös, időnként ijesztő, máskor meg annyira csodálatos világ jött el. Amiben már nyoma sincs érinthetetlenségnek, nekem mégis érinthetetlennek kell tűnnöm, hiszen a gyerekem épp azt a biztonságot akarja tőlem és akarja látni bennem, amit én követeltem az anyámtól.

De amíg nem tudom az új életemet, az új énemet, az új félelmeimet, új bizonyosságaimat, új múltamat és új jövőmet, az új céljaimat szépen, stabil piramis szerűen e szorongató valóság köré építeni, addig maradnak a fájó kérdések, és nulla-huszonnégy órán át az ijesztően karcos lemez lejátszása: mi értelme is az életnek?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s