Beismerem: igazi seggfej voltam

Kedves Föld!

Talán nem ilyen vallomással kellene köszöntenem téged a napodon, mégis muszáj őszintének lennem. Igazából nem túl rég óta vigyázok rád, mert tudod – és ez nem magyarázkodás -, vidéki kislányként, nagyapámék háztájijában valahogy mindig egyértelmű volt, hogy voltál, vagy és leszel is, úgy igazán örökké. A krumpliföldön kapálva, a mákgubókat szedve, az aktuális idénygyümölcsöket betakarítva lövésünk se volt úgynevezett tudatosságról, hacsak nagyapám rendszeresen odavetett “oltsd (ócsd volt az, csak nem tudom, hogy írjam) le a villanyt lyányom, ne égjen feleslegesen” mondata nem tekinthető annak. Meg persze ment mellette a komposztálás, a mindennek a teljes körű felhasználása, nem volt kidobott gyümölcs, zöldség, étel, habár ez inkább a világháborús tapasztalatoknak, az éhínségtől való félelemnek és a túlélési ösztönnek volt köszönhető, mintsem az irántad érzett gondoskodásnak és szeretetnek. Tudom, fájdalmas lehet ezzel szembesülni, de nyilván pontosan tudod, hogy is volt ez akkoriban.

https://www.instagram.com/p/Bh3wZzngTD5/?taken-by=anettkovary

Mégis ők, a nagyszüleim voltak azok, akik megismertették velem az önellátást, akik megtanították a veteményezést, akiktől tudom, hogy minden falatot, még a legcsacskább körtét is meg kell becsülni, akik úgy ismertek téged, ahogy én talán soha nem foglak. Mert nagyapa tudta – ezt már többször is leírtam -, hogy ha Bénye felől jön a zivatar, akkor abban jég is lesz, kóstolásra megmondta, hány fokos a szőlő, tudta, hogy ha buborékosan esik az eső a pocsolyákba, akkor sokáig nem áll el, tudta, mikor kell odafigyelni a tyúkok zaklatott kotkodálására, tudta, hogyan kell fát ültetni, metszeni, mikor, mit és hogyan kell betakarítani, tudta, mit hova érdemes vetni, palántázott és fóliasátrat épített, nem gyűjtötte színes kukákba, szétválogatva a hulladékot, mégis többet tett érted, amennyit én valaha tudok majd.

Főleg, hogy volt az életemnek egy olyan hedonista időszaka, amire nincs mentség. Nem érdekelt, hogy hány tescós műanyag zacskóval jövök haza a bevásárlásból, nagyképűen hagytam figyelmen kívül a szelektív hulladékgyűjtést, sőt, sokszor még lejárt gyógyszereket és használt elemeket is dobtam a háztartási szemétbe. Sajnálom, hogy akkoriban – zöld szemmel nézve – igazi seggfej voltam, de remélem, hogy el tudod nézni így utólag. Talán csak azzal hoztam vissza valamennyit, hogy dízelautóval jártam, habár az Euro6-os motor ma már egyáltalán nem számít környezetbarátnak. Meg mondjuk soha nem szemeteltem, kerti hulladékot se égettem, de hosszú távon nyilván ennél több kell ahhoz, hogy úgy érezzem: igen, tettem valamit érted.

Hogy például a gyerekem számára már természetes külön gyűjteni az újrahasznosítható hulladékot. Hogy nem iszunk palackos vizet, hogy esküszöm, elgondolkodom rajta, hogy többet használom a tömegközlekedést. Hogy nem eszem állatot, nem pazarlom az energiát, nem veszek befóliázott uborkát (annak amúgy mi az isten értelme van??), nem használok műanyag zacskót, nem dobok ki ételt, annyit vásárolok mindenből, amennyi biztosan elfogy, nem engedem tele a kádat vízzel a gyereknek se, fűszernövényt termesztek a konyhaablakban, és persze hiszek benne, hogy ezek az alig látható apróságok is számítanak, meg úgy egyáltalán: értékelem, hogy élhetek.

Hogy itt élhetek, hogy részese lehetek ennek a felfoghatatlan csodának, hogy sokszor járok mezítláb, mert hiszem, hogy neked is jólesik a simogatásom, hogy olykor fákat ölelünk, hogy begázolunk a patakba, hogy engedjük magunknak mi is a természet érintését, hogy megköszönjük a napsütést, az esőt, a szelet, a hóesést, hogy mindig tudod, mi kell a temészetnek, a virágillatot, a fűnyírást, a faültetést, hogy küzdesz a meggondolatlanságainkkal és (ön)pusztító életmódunkkal,

hogy harcolsz azért, hogy egyszer minden visszatérjen a megszokott menetrendbe, hogy időnként durván figyelmeztetsz, ha nagyon rossz irányba loholunk, hogy mindezek ellenére enni és inni adsz nekünk, hiszen belőled lettünk, hozzád is tér majd vissza egy részünk, de addig is, drága, édes, egyetlen Föld, köszönöm, hogy az otthonunk vagy.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry