Köszi, óvó néni!

Anyukám évtizedekig volt óvónő. Az ország egyik sötét sarkában, Olaszliszkán, egy olyan faluban, amely talán sosem fog megszabadulni a néhány éve ráragadt billogtól. Egy zempléni településen, tele hátrányos helyzetű gyerekkel a csoportban, az oviban, ahol helyettes vezető és vezető is volt halála előtt. Anya rengeteg gyereket nevelt, a minimum, hogy cserébe az én gyerekem is fantasztikus óvónőket kapott.

Amikor még élt anya, és nem volt se nem nyugdíjas, se nem rákos, és napközben értem haza, mindig bementem hozzá az oviba. Aztán röhögve elmondtam, hogy nincs ember, aki bírja ezt a zajt, a fejhangon üvöltő, idegesítő kis mitugrászokat, az ezerfelé figyelést, a folyamatos koordinálást, ellenőrzést, óvást. Megbeszéltük azt is, hogy nem véletlen, hogy mire hazaér, vagy nincs kedve beszélgetni, vagy könnyen dühbe gurul, csodálom, hogy nem zakkant meg a negyven év alatt.

Most szülőként élem át ugyanezeket a szituációkat. Komolyan mondom, reggel is, délután is szinte menekülök ki az ovi előteréből, egyszerűen másodperc alatt kiborulok az egy négyzetmérre jutó 3-4 gyerek egyébként teljesen természetes zsivajától, hozzá jönnek a szülői itinerek minden irányból, a saját hangom – a számon kijövő és a fejemben pofázó -, a gyerekem aktuális lustasága, álmodozása, izgatottsága vagy épp kapkodása. Télen mindehhez a vaskos tollkabát-sál kombó előidéz még egy kellemes verejtékezést, amitől legtöbbször úgy nézek ki, mint aki perceken belül szívrohamban esik össze. Szóval rendszeresen belegondolok, hogy olyan ez az ügy, mint a tűzoltóké: ők bemennek oda, ahonnan mindenki menekül, az óvónők meg ott maradnak abban a bábeli zűrzavarban, ahonnan mindenki igyekszik minél hamarabb eltűnni. Meg ugye az is, hogy miközben például én egyszerűen nem szólok a kollégáimhoz, ha rossz napom van, vagy a szokásosnál is kiállhatatlanabb vagyok passzív agresszivitásommal, addig ők nem igazán vihetik be a problémáikat a csoportba.

Nem tudom, hogy bírják egész nap. Nem tudom, mennyire viseli meg őket ez a folyamatos, nonstop ingerkupac, csak azt tudom, hogy a lányom minden reggel boldogan megy oviba, és boldogan is jön el. Napról napra okosabb – ebben mondjuk nyilván tiszta anyja -, van már neki magánélete is, amiről nem sok mindent tudok, csak annyit, hogy egyik héten még Bendzsó, másik héten már Ervin lesz a férje.

Óvónőnek lenni nemcsak munka, nemcsak hivatás, de döbbenetes felelősség. Tudom, mert egy óvónő lányaként nőttem fel. És habár én alkalmatlan lennék erre a pályára, mégis szerencsém van, mert a lányom olyan környezetben tölti élete egyik legfontosabb három-négy évét, ahol sokszor még én is szívesen ott maradnék. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ilyen helyre, ilyen felnőttek és gyerekek közé került a kis prucedli, mert az is fontos, hogy a csoportjába csupa jófej szülő csupa jófej kölyke jár. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy elnézik, ha megint a mi dobozunkban nincs elég váltóruha, vagy hogy a mi tornazsákunkban van a gyerekem lábánál két számmal kisebb cipő (igen, van az az élethelyzet, amikor eszébe se jut az embernek, hogy a gyerek lába..ahm.. nődögél…). Nem tudok elég hálás lenni, hogy nem bélyegeznek meg, amiért elfelejtem a fogadóóra időpontját, vagy rosszul értelmezek egy emailt. Nem tudok elég hálás lenni, amiért elfogadják, hogy néha morgok én is dolgok miatt. És persze nem tudok elég hálás lenni azért, hogy illatról felismerik, melyik melyik gyerek ruhája.

Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ilyen szeretetben van a gyerekem egész nap, hogy mindenre megtanítják, hogy védik, vigasztalják, elalvásig simogatják. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy odafigyelnek a kis lelkére, hogy szólnak, ha bármi szokatlant látnának rajta (nem igazán volt még ilyen, hiszen fantasztikus anyjával szintén szerencséje van a kisdednek). Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy a gyerekemnek boldog a gyerekkora.

Még akkor is, ha van esetleg olyan nevelő, akivel a gyereknek nem működik a kémia. Mindenkinek volt egy olyan óvónő, dadus, tanító, tanár az életében, akitől tartott, akit nem kedvelt, aki nem feltétlen a jó élmények miatt maradt meg az emlékében. Ez is csak életszerűbbé teszi a kisgyermekkort, felkészíti arra a kicsit, hogy kint sem lesz mindenki csupamosoly és bűbájhang.

De azért tudja majd, hogy a többséget inkább Krisztik, Csillák és Ildik alkotják.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry