Vasárnap, nagyon nem szeretlek!

Volt az étkezőnkben egy rusnya falióra. Egy hatalmas, aranyozott karóra formájú szerkezet, a kilencvenes évek elején minden háztartásban ilyen lógott a falon a román étkezőbútor mellett. Nálunk is ez mutatta az időt, a konyhaajtó melletti falon. Vasárnaponként eleinte a tesóm, majd amikor középiskolás és kollégista lettem, én is állandóan az órát figyeltem ebéd közben. Mintha azt vártuk volna, hogy ránézünk, és megáll az idő, nem kell pakolni, készülődni, nem kell a vonathoz indulni, “visszamenni” – ahogy hívtuk a Miskolcra utazós vasárnap estéket.

Általában jó másnaposan, vagy még félrészegen indítottuk a vasárnapot a szőlőben, csináltuk a tavaszi, nyár eleji munkákat, amit épp kellett, a húsleves, rántott hús, rizibizi, brassói, paradicsomsaláta, fatörzs torta menüsor után már kezdhettük is a cihelődést. Fürdés, hajszárítás, pakolás, kaja csomagolása, tanulni majd ráérünk a koliban, indulás az állomásra, barátnők összeszedése útközben. Az állomáson, aztán a retkes, büdös Sátoraljaújhelyről érkező, a Keletibe tartó vonaton már ment is a nagyoskodás. Szívtuk a keménydobozos, kék Sopianae-t, mintha nem lenne holnap, újra kibeszéltük az előző este, a sárospataki Highlanderben történteket, ki kivel csókolózott, éppen ki kibe szerelmes, ki kivel veszett össze. Szerencsen türelmesen megvártuk a mozdonycserét, aztán a Tiszai pályaudvarról vállunkon a teletömött Budmill vagy Arena utazótáskával baktattunk az 1-es villamoshoz, bevállalósabb délutánokon a közeli kocsmához, aminek most nem jut eszembe a neve. Este a koliban összedobtuk a házit – nem a pálinkát, a feladatot -, röhögtünk éjszakába nyúlóan, aztán indult kis világunk, kis életünk kis hétfője.

Azóta sem szeretem a vasárnapokat. Se nem hétvége, se nem hétköznap. Valahogy már a reggelében benne van a kezelhetetlen átmenetiség, a sehova sem tartozás. Úgy vagyok vele kb., mint a januárral. Habár utóbbit idén már megszerettem, de a vasárnappal egyelőre nem boldogulok. Már csak azért sem szeretem, mert amióta anya vagyok, sosem volt nálunk a vasárnap a család napja. Eleinte azért nem, mert a gyerekem apjának ingázásából adódóan sokat voltunk kettesben a gyerekkel. Amióta szétmentünk, azóta meg pláne nincs esélyünk családilag kivonulni a vurstliba, és vattacukrot majszolva ringatni a csípőnket valamelyik bárgyú gyerekdalra. Kifejezetten kerülöm az ilyen rendezvényeket, egyszerűen szívszorító látni, hogy másoknál minden gyerekre jut legalább egy felnőtt, én meg egyedül szánalmaskodva mutatom a gyerekemnek az újszülött vaddisznókat.

Nem szeretem a vasárnapot. Kezelhetetlen, elbírhatatlan teherként zuhan rám minden héten a szomorúsága, az üressége, a magányossága.

Talán azért is erősebb bennem egy ideje az iránta érzett ellenszenvem, mert anyát is vasárnap temettük el. És az olyan igazi szomorú vasárnap volt száz fehér virággal. Ahogy eljön a hét utolsó napja, minden tavaszillat és napsütés ellenére sem tudok mást látni benne, csak a liszkai temető felé hömpölygő tömeget, a fekete ruhás embereket, a szeptemberi borús időt, a csöpögő esőt, a néma sorfalat anyám ravatala előtt, az anyámból maradt maroknyi port a porcelán urnában, a képet róla, amin még nem volt beteg, mégis valahogy olyan szomorú a tekintete, madárdalok helyett a pap énekét és az esernyőkről csurgó víz zaját hallom, a fekete felhők mögül kikacsintó napot látom, a sír lezárásakor felkanyarodó szelet érzem.

Nem szeretem a vasárnapot. Az elmúlást jelenti nekem, a lezárást, a megszűnést, a semmit.

Pedig szeretném szeretni. Szeretném élvezni a hétvégi nyugalmat, családot szeretnék benne és városvédő futást, pálcás lufival szeretnék flangálni a ligetben, úgy szeretnék a vasárnapban lenni, hogy véletlenül se jusson eszembe a vasárnapisága.

Nem akarok félni többé a vasárnaptól.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry