Csinálj, amit akarsz!

Úgy 15-16 éves lehettem, nem emlékszem egész pontosan. Ami biztos, az Miskolc és a kollégium, és az egyik kolis felügyelő tanárnő, akit mindenki imádott. Fiatal volt és fiatalos, együttműködő, cinkos is olykor, ráadásul irodalom szakos. Lelkesen mutattam meg neki kis kötetemet. “Porszemek” címet adtam neki. Nagy, fehér, lefűzős mappában voltak a verseim, novelláim, egyesével műanyag bugyikba rakva. Az elejére – milyen eredeti – egy fekete-fehér, sivatagról készült fotót ragasztottam. Kértem a kedves tanárnőt, olvassa el, mondjon véleményt. Izgatottan vártam, hogy meghalljam egy igazi felnőtt kritikáját.

“Szépen írsz, de semmi eredetiség nincs benne. Unalmasak ezek a történetek, közhelyesek. Nem biztos, hogy ezzel kell foglalkoznod” – sokkolt a válasz, még akkor is, ha hangsúlyozta, hogy mindezt értem, nem ellenem mondja. Sokat sírtam, a fehér mappát meg úgy eldugtam valahol otthon, hogy soha ne is találjam meg. A jelek szerint jó munkát végeztem, mert az elmúlt húsz évben nem került a kezembe.

Hogy magától halványodott-e bennem a gyilkosnak hangzó kritika, vagy tettem érte, hogy elnyomjam, nem tudom, de valahogy egyre csak vesztett a jelentőségéből. Tudtam nem foglalkozni vele, csak azzal törődtem, hogy csináljam azt, ami nekem örömöt jelentett. Írtam. Persze csak úgy, ahogy egy nagykamasz tud írni. Világfájdalommal, reménytelenséggel, búval és bánattal, elvesztett hittel, erőltetett rímekkel. Leginkább magamnak írtam, meg egy kis fekete határidőnaplónak, ami ugyanúgy elveszett valahogy a múltam kacatjaival, mint a nagy fehér mappa.

De a szavak és a közlés iránti vágyam, a hit, hogy egyszerűen mondanom kell valamit, nemhogy eltűnt volna, inkább egyre erősebbé vált.

Ahogy értem, ahogy lettem egyre felnőttebb, úgy kezdett egyre több dolog érdekelni: írás, rádiózás, autóverseny, fotózás, vágás, jóga, fitnesz, egészséges életmód, tudatosság. Volt időszak – nem is olyan régen! -, amikor kifejezetten kellemetlenül éreztem magam azért, hogy ennyi mindenben együtt tudok csak kiteljesedni. Hányszor hallottam közben, hogy egy dologra kellene csak koncentrálnom, mert sok mindenben nem lehetek jó. Találd meg azt az egyet, amibe szíved-lelked bele tudod tenni, ne aprózd fel ennyi részre a tehetségedet, stb. Ahelyett, hogy szétdarabolod az energiáidat, koncentráld egy valamire – ilyeneket mondtak.

El is gondolkodtam időnként ezen, de egyszerűen nem tudtam választani: mit tartsak meg? A jógát? Az írást? Az autóversenyeket? A fitneszt? A fotózást? És mit dobjak el? A jógát? Az írást? Az autóversenyeket? A fitneszt? A fotózást? Hogyan választhatnék, ha egy kicsit mindegyik én vagyok? Mintha arról kellene döntenem, melyik végtagomtól vágjak meg csak azért, mert mások szerint négy nekem felesleges.

Közben szépen bebizonyosodott, hogy az élet úgyis mindent elrendez. Magától kiesett az egyik legnagyobb szerelem, a rádió. Hosszú idő kellett, mire el tudtam engedni, de mostanra talán megértettem, miért lett vége. Aztán elment az is, amire a jelek szerint legkevésbé volt szükségem: lassan két éve nem járok edzőterembe. Sehogyan sem tudtam beilleszteni a napirendembe, de nem mondtam le a mozgásról. Helyette naponta másfél-két órát jógázom, ami jóval több az izmaim és a testem tornáztatásánál. A többihez viszont nem nyúltam. Sőt! Újabb és újabb dolgokba fogok, belevágok ismeretlen területekbe, mint például a vlogolás. Hogy miért?

Mert hiszem, hogy csak így lehet tanulni. Mert csak így lehet fejlődni, hogy újra és újra elhagyjuk a megszokottat, a biztonságosat, hogy olyan területekre lépünk, ahol kihívások várnak ránk, ha a már ismert feladatok helyett ismeretlen nehézségekkel állítjuk szembe magunkat – szánt szándékkal.

Egyébként is bennem volt mindez, de az anyukám halála még erősebbé tette ezt az indíttatást. Mert itt van a fejemben, az arcomba tolva minden egyes nap, hogy az élet illanékony, hogy bármikor vége lehet, hogy csak az a biztos, amit ma megtettem. Hogy a jó is ugyanúgy elmúlik, mint a rossz, hogy semmi garancia arra, hogy a terveinkből valóság lesz. Ezért nem várok, ezért tervezgetek csak óvatosan. Ezért teszek bátrabban. Semmit nem akarok bánni, és főleg nem akarom az utolsó percekben majd azt gondolni, baszki, Anett, lehettél volna tökösebb. Nem.

Azt teszem, ami jólesik. Azt csinálok, amit akarok. Ami boldoggá tesz. És ha ezzel akár magamon kívül akár egyetlen embernek is segítek, akkor máris volt értelme. Persze amúgy is, hiszen önmagam elégedettségén és boldogságán kívül semmi nem lehet fontosabb, mert ebből táplálkozhat a gyerekem, így teheti később boldoggá ő is saját magát.

Nem érdekel, ki mit mond, nem érdekel, ki mennyire tart ügyetlen vloggernek. Az sem érdekel, kit mennyire bosszant a nyitottságom a világra, kit mennyire zavar, hogy engem ennyi minden érdekel.

Én így vagyok Kőváry Anett.

És te? Mennyire vagy az, aki?

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry