Van, amit a halál éltet

Az amúgy nem úgy van, hogy meghal a valakid, és akkor fel a fekete ruhát, gyertyát gyújtunk minden este, emlékezünk néha sírva, néha nevetve, tart az egész pont egy évig, és letudtuk a következőig. Nem. A gyászban minden olyan megtörténhet, amit egész egyszerűen el sem tudsz képzelni. Még az is, hogy valakinek a támasza leszel.

Milyen ironikus, hogy pontosan az ember születéséhez lehet hasonlítani az ember elmúlását. Pontosan annyira idegen, ijesztő, kiszámíthatatlan és kezelhetetlen állapot az első gyerek érkezése utáni időszak, mint amilyen a gyász. Persze másfajta érzelmeket szül, de kívülállónak épp olyan elmesélhetetlen, körülírhatatlan és felfoghatatlan mindkettő. Mikor még a méhemben volt a gyerekem, mondták, hogy nem tudok majd aludni, ha megszületik, én meg legyintettem nagyképűen, rajtam nem fog ki egy nagyobbacska vekni kenyér, megoldom. Aha, hát nemhogy megoldani nem tudtam rohadtul, de még el se nagyon hittem, hogy az egész velem történik, és hogy ilyen fokú idegi és fizikai kimerültség létezik egyáltalán. Amikor anya haldoklott, mondták, hogy Anett, bazmeg, úgy fog fájni, leszel annyira szarul, hogy a wc-re nem bírod majd elvonszolni magad. Ugyan – söpörtem félre megint minden figyelmeztetést és előrejelzést. Emlékszem is, mondtam a Majának valamikor anya halála és temetése közötti időszakban (két nap volt az egész), hogy nekem ez egyszerűen nem fáj. Persze, hogy nem, hát fel se fogtad még – mondta mosolyogva. Hidd el, hogy fog még fájni.

A gyászodban nem fog mindenki megérteni. Tudom, mert én sem értettem meg mást a gyászában. Egyedüli is hagynak, tudom, mert hagytam én is egyedül. Hülyének is néznek majd, én is néztem hülyének. Mondanak közhelyes ostobaságokat feleslegesen, ahogy tettem én is. Próbálnak hülyeségekkel vigasztalni, hiszik majd, hogy vigasztalni kell. Tudom, mert én is próbáltam vigasztalni. Lesz majd elegük a fájdalmadból, a helyéről kifordult világodból, a torz gondolataidból, az annál is alaktalanabb lelkedből, az őrületközeli állapotodból, a pánikrohamaidból, a nemlétező betegséged nemlétező tüneteiből, a nyersességedből, az arroganciádból, a kiszámíthatatlanságodból, a bezárkózásodból, a hallgatásodból, a beszédedből, a keserű humorodból, az őszinteségedből, elegük lesz abból, hogy te már más lettél, és soha nem leszel a régi, elegük lesz abból, hogy tudják, te már tudod, elegük lesz abból, hogy te már visszafordíthatatlanul a másik oldalon állsz.

Nem lesznek mindig ott a barátok, ahogy én sem voltam ott mindig. Nem fognak mindig meghallgatni, ahogy én sem hallgattam meg mindig. Nem tudnak mindig vigasztalót mondani, ahogy én sem tudtam mindig. Nem fogja mindig érdekelni őket az életed, ahogy engem sem érdekelt mindig.

Aztán amikor – már gyászolva – találkozol valakivel, aki ennek a pokoli útnak az elején áll, aki ugyanúgy nem volt ott mindig, elfordult és hülyének nézett, nem hallgatott meg és butaságokat beszélt, pontosan tudni fogod, mire van szüksége. Szavakra, vagy ölelésre, csendre vagy lármára, levesre vagy egy szelet almára, nevetni akar-e, sírni vagy aludni, vagy csak fáradtan maga elé bambulni, erő kell-e neki most, vagy gyengédség, vagy pont az, hogy gyengeségét még csak ne is sejtsék, egyetlen pillantásból tudni fogod, ő akkor pont hol jár, hogy akkor épp milyen neki a halál, tudni fogod, hol tart és hogy te mit tegyél, mert addigra már átélted, amitől ő még annyira fél.

És látni fogod, hogy a szeretet lényegében a halállal él.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry