Egy hét a pokolban

Mondták, hogy nehéz lesz, igen. Mondták, hogy nagyjából félidőben lesz a legnehezebb, igen. Azt is mondták, hogy olyan pokoli lesz, amilyennek elképzelni sem tudom, igen. Azt is mondták, hogy bármilyen ijesztő lesz, de túl fogom élni. És basszus, túléltem. Azt is mondták, hogy elmúlik. Így lett.

Ahogy azt Móricka elképzeli – nagyjából így összegezhetném az anya halála utáni első látogatásomat a szülői házban. Persze, hiszen azonnali védekezésbe kezdett az agyam. Csináltam a tennivalókat, nehogy egy percig is legyen időm azzal foglalkozni, hogy a ház, amiben felnőttem, teljesen megváltozott, mióta anya elment. Nem mondom, hogy üres, mert ott vannak benne az emlékek, egy nem túl hosszú élet kellékei, álmok – valóra nem váltak és igazzá lettek egyaránt – viták, veszekedések nyomai, a béküléseké, hangos nevetéseké, szundikálásoké, vasárnapi ebédeké, nagyon és kevésbé fontos történések egy-egy visszhangja, de mégis a csend az, ami most kitölti a házat. Hittem, hogy erős vagyok és jól kezeltem, hittem, hogy nem tört meg a fájdalom, hiszen akkor, a négy nap alatt csak egyszer sírtam, azt is induláskor, de az sem lehetett igazi sírás, mert a gyerek megijedt, össze kellett szednem magam. Elindultunk, furcsa érzésekkel a szívemben, még furcsább gondolatokkal az agyamban, apa állt egyedül a kapuban, mi meg csak gurultunk át a kilométereken, sebességkorlátokat betartva próbáltunk elszökni a fájdalom elől.

Itthon aztán teltek a mindennapok, kis szokásainkkal, ölelésekkel, mesével, fürdéssel, hajmosással, vacsorával, reggelivel, majd eljött az a vasárnap, amikor minden felszínre tört.

Ahogy mondták, tényleg a poklot jártam meg az elmúlt egy hétben, olyan rettegésben, fájdalomban és kilátástalanságban, amit le lehet ugyan írni, de elképzelni nem, amit csak az ismer, aki átesett rajta. A pánik lett úrrá rajtam, teljesen felborult lélek, szellem és test harmóniája, csak a félelem rázott szünet nélkül. Remegésben, egésznapos szédelgésben, hányingerben, émelygésben, sírógörcsben, mellkasfeszítésben, lehalkíthatatlan bizonytalanságban, reményvesztettségben, képzelt tünetekben, rémisztó gondolatokban tört bennem felszínre a szembesülés, a felismerés, hogy bassza meg, nekem meghalt az anyám. Egy hétig voltam a fájdalmasan ijesztő állapotban, a testen kívüliségben, amikor úgy éreztem, hogy ez nem velem történik, ha meg mégis, akkor megőrülök, de legalábbis meghalok, mert biztos, hogy én is beteg vagyok, hiszen már észleltem magamon anyám betegségének a tüneteit. Nincs az a kívülről érkező szó, ami ilyenkor megnyugtatna, nincs az az orvos, amelyik ilyenkor le tudná csillapítani az elmét, csak a fohászkodás segít, a kérelem, hogy maradjon meg a hitem. És a visszaemlékezés arra, hogy igen, megmondták, hogy el fog ez jönni, hogy lesz ilyen, most csak megtörténik, mert ez a gyászfolyamat, ez benne van, meg kell élni, túl kell esni rajta, hogy ne később legyen belőle baj, a legkeményebb akarattal hinni, hogy elmúlik, mert ez az egész csak az elme játéka.

De amikor órákon át bújja az ember a netet ebben a beszűkült tudatállapotban a különböző betegségek tünetei után kutatva, amikor újabb és újabb – egyébként vagy teljesen ártatlan, vagy egyszerűen nem létező – testi elváltozásokat vesz magán észre, amikor percenként diagnosztizál magán valami félelmetest, és képtelen kizökkenni ebből a gyilkos gondolatspirálból, akkor még a hit is kevés, akkor egyszerűen egyetlen fegyver marad: hagyni.

Hagyni, hogy elmúljon, hagyni, hogy sírva, bömbölve közlekedjen az ember az otthona és a munkahelye között, hagyni, hogy remegve rettegjen a következő rohamtól, hagyni, hogy nem érkeznek be a külvilág ingerei, hagyni, hogy csak automatikusan mennek a legalapabb feladatok, hagyni, hogy nincs ihlet az íráshoz, hogy nincs mondanivaló, hagyni, hogy egy időre mindent uraljon a félelem, hagyni, mert egyszerűen nem lehet mást tenni.

De beszélni kell róla, mert elképzelésünk sincs, hány emberrel történik ez meg, hányan szenvednek pánikbetegségtől, hosszabb-rövidebb ideig tartó pánikrohamoktól, hányan hiszik azt, hogy megőrültek, pedig egyszerűen csak a félelemmel küzdenek. Beszélni kell róla, le kell írni, hogy ha legközelebb megtörténik ez velem, vagy veled, legyen kapaszkodó, legyen valami, ami bizonyítja: elmúlik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s