Majka titka

Nem csak azért van telt ház Majka koncertjén az Arénában, mert Majka zenéje jó. Nem is csak azért, mert a dalszövegei bent ragadnak az ember fejében. Nem is azért, mert a dalaival egy kicsit mindenki azonosulni tud. Nem is feltétlenül azért, mert a srác jól néz ki, és a lányok kicsit szerelmesek lehetnek belé.

Majka koncertjén azért van telt ház az Arénában, mert ez az ózdi hülyegyerek – ahogy önkritikusan hívja magát – őszintén imádja azt, amit csinál. Azért is van telt ház az Arénában a koncertjén, mert ez az ember manírmentes, nincs benne kamu. És azért is telik meg az Aréna Majka koncertjére, mert egy kicsit mindenki szeretné a saját szemével látni a pazar színpadkép formájában, konfettikkel teleszórt megvalósult álmot. Mert látni szeretnénk, hogy a pasas egyetlen szavára tizennégyezren veszik elő a telefonjukat, hogy világítsanak vele. Azért van tele az Aréna, mert egy kicsit mindenki szeretné a saját fülével hallani, milyen az, mikor kicsikét szűk a világ tizennégyezer embernek. És mert mindannyian szeretnénk látni, ahogy a színpad közepén, fekete ujjatlan pólóban ugrál a bizonyíték arra, hogy basszus, hát tényleg meg lehet csinálni.

Mert Majka megcsinálta azt, amire titkon mindannyian vágyunk: maradandót alkotott. Tette mindezt úgy, hogy közben meg merte mutatni esendőségét is, amitől csak még hitelesebbé vált. Ő is gyászolt szülőt, ő is volt csóró vidéki, viselt állati kellemetlen frizurát a nyolcvanas években, még kellemetlenebb cuccokat a kilencvenesekben, kipróbálta magát olyan szerepekben, amik talán nem voltak neki valók, ment előre addig, amíg meg nem találta a helyét: kisebb részt a képernyőn, nagyobb részt a színpadon. Amit úgy tölt be, hogy közben nem nyom el senkit. Még a küzdőtér legtávolabbi pontjáról is tisztán látszik, hogy az egész stábot egyben tartja, ugyanannyira figyel a színpadon lévőkre, mint a háttérben dolgozókra. És ezt az előttünk álló kontyos nagymama ugyanúgy láthatta, ahogy a mögöttünk a szüleikkel ugráló két kisgyerek.

Majka maradandót alkotott, még akkor is, ha valaki nem ismeri el a munkásságát. Ízléstől függetlenül tény, hogy Majka képes megtölteni az Arénát egy szürreálisan hideg és havas tavaszi szombat estén is, mert Majkában egy kicsit mindenki a saját valóra nem váltott álmait látja, egy kicsit mindannyiunk helyett énekel, mert ő a srác, aki az ország egyik legnyomasztóbb városából indulva – és olaszliszkaiként én aztán tudom, milyen béklyó az ilyesmi – úgy ment előre, hogy senki nem taposta ki neki az utat, egyszerűen csak el merte hinni, hogy képes rá.

Nem vagyok zenéhez értő szakíró, sem kritikus, csak egy átlagos zenehallgató, aki szívesen énekelget a kocsiban, táncolgat esténként a lányával, meg szívesen járkál koncertekre. Nem tudom megítélni, mennyire volt jó a hangosítás, mennyire volt pontos a hangszerelés, csak azt tudom, hogy mindenki táncolt. És tetszett, amit láttam és hallottam, még akkor is, ha nekem jobban bejönnek a kicsit csupaszabb Majka koncertek. Persze, egy Aréna-buli nyilván sokkal több csillivillit kíván, mint egy Budapest Park, vagy egy hakni a tolcsvai borfesztiválon, de Majkában az a jó, hogy ezek a fellépések is ugyanannyira élvezhetők, sőt!

Talán éppen azért működik annyira ez az egész, mert Majka monumentális színpadkép, füstfelhő, minifilm és nemzeti színben világító reflektorok nélkül, az első sorban állókkal pacsizgatva és szelfizve is pontosan át tudja adni az üzenetet. És nem akar több lenni, mint ami: zene. Az a szívből jövő fajta.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry