Kicsit lazábban, anyuka!

Nyilván sok mindent csinálok szarul anyaként, de van valami, amire kényesen ügyelek: hogy a saját szorongásaimat ne vetítsem ki a gyerekemre, meg úgy egyáltalán, hogy segítsek neki mindenfajta szorongást elkerülni, vagy ha már megvan, akkor feldolgozni. Így aztán különösen érzékenyen érint, amikor látom, hogy valaki szinte beletáplálja a gyerekébe a feszültséget.

Eleve rosszul vagyok tőle, ha hosszú hétvége előtt vásárolni kell. Igazi világvége hangulat jellemző ilyenkor minden helyre, ahol élelmiszert árulnak. Az emberek úgy csinálnak, mintha soha többé nem jutnának ennivalóhoz akkor, ha a négynapos ünnep előestéjén nem pakolják tele a kosarukat. Mégis muszáj volt most beugranunk a gyerekkel, nem az atombiztos bunkerunk tartalékainak feltöltése miatt, hanem mert kellett pár apróság, amit máskor nem tudtunk megvenni.

De nem is ez a lényeg – habár lehetne erről is hosszabban elmélkedni -, hanem az, amit a pénztárnál várakozva láttam-hallottam. Mögöttünk sokgyerekes család állt, három vagy négy gyerkőccel, ha jól láttam, egy negyedikkel vagy ötödikkel az anyuka hasában. A nem a hasban lévők egy ideig csöndben, kissé vágyakozva figyelték a lányomat, aki érdeklődve nézegette a forgó állványon lévő könyveket. A színesebbeket megfogta, átlapozgatta, ha valamit felnőttesnek látott, azt örömmel mutatta, és ajánlgatta, hogy az nekem való, vegyük meg. Néhány perc múlva a sok gyerek is csatlakozott hozzá, félve nyúltak a csábító kötetek felé. Anyjuk rögtön rájuk szólt, hagyják békén a könyveket, veszélyesek is azok – ezt már csak én tettem hozzá magamban. A gyerekek szót fogadtak, kicsit álldogáltak jólnevelten, szorongatták a kabátjuk sarkát, majd megint csatlakoztak a lányomhoz, újra a könyvekhez értek. Anya megint rájuk szólt. Ez így ismétlődött – esküszöm, nem hazudok – jó tíz percen keresztül, tényleg hosszú volt a sor. Volt egy pillanat, amikor közel voltam hozzá, hogy megkérdezem az anyukát, ugyan mi az isten baja van azzal, ha a gyerekei megnézik a könyveket, de nyeltem egy nagyot és csak tovább figyeltem. Volt egy olyan pillanat is, amikor a négy és fél éves lányom sem értette, mi a baja a nőnek, kérdőn nézett rám, “anya, ugye te nem bánod, ha én tovább nézem a könyveket” tekintettel.

Összemosolyogtunk, tanácstalanul felhúztam a vállamat, amiből azonnal tudta, hogy én se vágom, mi történik mellettünk. Tudtam, hogy megkönnyítettem volna a nő dolgát, ha elhívom onnan a lányomat, de eszembe se jutott, hogy más kordonja mögé taszigáljam a saját gyerekemet. Nem rendetlenkedett, nem hangoskodott, nem tette tönkre a könyveket, csak ismerkedett a világgal. Amit a sokgyerekes nő lányai és fiai ott a sorban nem tehettek meg. Pedig látszott rajtuk, hogy szófogadók, szóval nem igazán fenyegetett kiskorúak által elkövetett tömeges könyvégetés veszélye.

Sajnáltam a gyerekeket. Sajnáltam őket, hogy egy ilyen apró dologban sem hozhattak döntést. Sajnáltam őket, mert arra gondoltam, mennyi minden mást sem tehetnek meg. Sajnáltam őket, mert valószínűleg sok más, hasonlóan ártatlan ügyben sem csinálhatják azt, amit szeretnének. Sajnáltam őket, mert valószínűleg szorongás az életük az anyjuk szorongása miatt. Sajnáltam az anyukát is, mert láthatóan idegesítette a lazaságom, az, hogy én nem szóltam a gyerekemre, láthatóan idegesítette az én gyerekem, és láthatóan idegesítették a saját gyerekei is.

Sajnáltam őket akkor is, ha csak rossz napjuk volt. Mert sokkal szebb napjuk lehetett volna, ha a kölykök vigyorogva végignézhetik a könyveket, anyuka meg nem pofákat vág, hanem lazít kicsit és mondjuk gyönyörködik a sok boldog gyerekében.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s