Amikor először indultam haza az anyám temetése óta

Nem tudom eldönteni, melyik a félelmetesebb: autóba ülni és hazaindulni úgy, hogy az anyám haldoklik, vagy autóba ülni és hazindulni úgy, hogy az anyám halott, és tudom, ő már nem lesz otthon.

Soha életemben nem rettegtem ennyire a hazautazástól. Akkor volt hasonló gyomorgörcsöm, amikor a volt férjemmel indultunk Olaszliszkára, hogy bejelentsük a szüleimnek, hogy elválunk. Az anya haldoklása alatti hazavezetések nem annyira a félelemről, inkább a bizonytalanságról szóltak, arról a pokoli érzésről, hogy fogalmam sem volt, mi vár rám otthon. Igazából most is csak sejtem, de nem tudom, milyen lesz. Abban viszont rendíthetetlenül biztos vagyok, hogy be vagyok szarva.

Mert az igazság az, hogy az itteni életemben, 250 kilométerre a szülőfalumtól sokkal könnyebb anya nélkül. Itt nem bámulnak rám évtizedek emlékei a falakról, nincs benne gyerekkorom minden könnye a padlóban, nem hallom az elnyűtt Batz papucs cisszenését a folyosón minden jobblábas lépésnél, nem várom a délutáni meglepetéssütit, nem hallom az esti szotyizását, nem, anya nincs itt,  ebben a házban én vagyok úgy mindenhol, ahogy otthon, Liszkán anya volt ott mindenhol.

A temetésen voltam otthon utoljára, de az más volt, tele volt a ház, jöttek a gyászolók, nem volt csend, nem volt nyugalom. De most apa lesz csak otthon. Csöndben. Hat hónap kellett hozzá, hogy össze tudjam szedni minden bátorságomat és erőmet, hogy el tudjak indulni a múltam felé. Hogy be tudjak lépni a házba, ahol az elmúlt 36 évben mindig ott volt anya. Szaladt mindig nyitni a kaput, akármelyik pasimmal, férjjel, gyerekem apjával, bárkivel is mentem, ő jött és nyitotta a kaput. A konyhából szinte ömlött a kajaszag, tudta, hogy mennyire utálom, ezért jó ideje mindig a teraszon kapcsolta csak be az olajsütőt, amikor otthon voltam. A tűzhelyen várt mindig a rakott krumpli, a gulyásleves, a brassói – mikor mit rendeltem. Dobozt hoztál? – ezt mindig megkérdezte. Amikor már a gyerekkel mentem haza, reggelente megcsörrentettem a telefonját, hogy hozhatja a kávét. És ő dúdolva hozta a kávét, nekem erőset, feketét, kotyogóssal főzöttet, magának kutyulósat – így hívta az instant kávét. Elkortyoltuk az ágyon, gyönyörködtünk a gyerekben, megbeszéltük, mi lesz a napi program.

Napközben mindig dudorászva jött haza biciklivel a boltból vagy az oviból, amíg nem lett beteg, nekitámasztotta a bringát a falnak az előszobaablak alatt, ahogy nyílt az ajtó, csörrent a szélcsengő, és én mindig megnéztem, mi van a kosarában, 36 éven át minden egyes alkalommal megnéztem, mi van a kosarában.

Nem is 36 év az, inkább csak 35 és fél, vagy 35, mert talán tavaly ilyentájt lehettek az utolsó jó hangulatú napok otthon, amikor azt hittük, hogy közeledik a vége, hát közeledett, basszus, csak nem a betegsége, hanem az élete vége. És most hazamegyek, és ott lesznek a ruhái, az ékszerei, a rengeteg sminkcucca, cipők, órák, mennyi-mennyi valójában haszontalan, de az életben mégis annyira kedves és fontos holmi. Ott lesz ő is mindenhol, miközben rohadtul nem lesz sehol. És én rettegek ettől az érzéstől. Attól félek, nem tudok akkora levegőt venni, amekkorát kellene. Nem tudom annyira megfeszíteni az állkapcsomat, amennyire szükségem lesz rá. Attól félek, hogy igazából tényleg el sem tudom képzelni, mennyire dermesztően nagy lesz a csönd.

Aludnom kellene, sok mindent kell még elintézni holnap, vásárolni, bepakolni, virágot venni anya sírjára. De nem tudok aludni. Próbálom elnyújtani a mai napot, hogy kicsit később kezdődjön a holnap, amikor először megyek haza az anyám temetése óta. Azt se tudom, mit kell, mit illik, mit érdemes vinni ilyenkor. Ezt miért nem mondja el valaki? Miért nem készítenek fel rá, hogy milyen virágot kell vinnünk az anyánk sírjára? Csokrot? Egyet vagy többet? Milyen virágból? Vagy inkább koszorút? Vagy valami egyszerű díszt? Van olyan, hogy sírdísz?

Honnan és miért kellene ezt nekem tudnom?

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry