Így fosztjuk meg magunkat a pillanattól

Ülök már megint hosszú órák óta a gépem fölött. Gondolkodtam a mai poszt témáján főzés közben – magamnak fokhagymával sült édeskrumplit csináltam korianderes gombával, a gyerek halrudacskát kért krumplipürével. Miközben már harmadik hónapja tartom a húsmentes étrendet, ő időnként még enged a halacska csábításának, de amúgy nem igazán eszik állatot. Aztán gondolkodtam porszívózás közben is, délutáni pihi közben is, most megkérdeztem Olíviát, miről írjak, azt mondta, arról, hogy ő milyen jó kislány.

Kétségtelen, cikket érdemelne, hogy mennyire tökéletesnek tartom és látom őt minden hiányosságával, gyengeségével, hibájával együtt, hogy basszus annyira gyönyörű, hogy tényleg alig tudom levenni róla a szemem, hogy már most látszik, milyen formás lesz a teste nőként, hogy mennyire humoros, érdeklődő, jószívű, érzelmes, szófogadó, szóval tényleg jó kislány, és legszívesebben leharapnám azt a gömbölyű kis orrát, hogy megint bennem legyen legalább egy darabja, de ez rohadt morbidul hangzik, viszont tényleg annyira imádom, hogy szó szerint meg tudnám enni, még akkor is, ha időnként elegem van belőle, és úgy érzem, nem kapok levegőt mellette, tehát írhatnék róla, de kit érdekelne egy anya ömlengése a gyerekéről – mondjuk ügyes, hogy így is kapott egy bekezdést a kis mihaszna.

Aztán arra is gondoltam, hogy írhatnék arról, milyen áttérni a hús nélküli étkezésre, fogok is, de nem most. Meg írhatnék arról is, hogy hosszú idő után megint megengedtem magunknak egy lazítós, lustizós napot, amibe azért csak belefért egy kis porszívózás, törölgetés, főzés, de kezdek beletörődni, hogy ez idővel ugyanúgy a napjaim részévé válik, mint a fogmosás. És miközben ezeken agyaltam, a lányomra néztem, akinek potyogtak a könnyek a szeméből. Hirtelen nem tudtam, a mesén hatódott-e meg, vagy valami más történt.

“Csak azért sírok, anya, mert eszembe jutott, hogy ha a mostani alvást is kialudtuk, akkor már csak négyet kell aludni, és megyünk nagyapához. És ha a mostani alvást is kialudtuk, akkor én már négy és fél leszek.”

Touché. Erről aztán eszembe jutott, hogy írhatnék arról is, hogy anya temetése óta nem bírtam hazamenni, és hogy ez hogy is van, a félelem, a tagadás, meg a szembesülés – biztosan írok majd erről is. Most viszont mégis arról írok, hogy te jó ég, mennyire elrontjuk a gyerekeinket és magunkat is. Mert van ugye ez a jelenben levés dolog, amit tanítok és tanulok én is jógaoktatóként és jógagyakorlóként, hogy itt és most éld az életedet, ne rágódj a múlton, ne aggódj a jövő miatt, élvezd a pillanatot úgy, mint egy kisgyerek. Ehhez képest nagyjából egy-két év az, amíg hagyjuk a gyerekeket a jelenben lenni, aztán elkezdjük hozzászoktatni őket ahhoz, hogy mindig várni kell valamit.

Már csak ennyit kell aludni, és jön a Mikulás. Már csak ennyit alszunk, és itt a karácsony. Még négy alvás, és megyünk nagyapához. Még nyolc alvás, és megyünk nyaralni. Még öt alvás, és itt a farsang – szeretnék látni olyan szülőt, aki soha, de soha nem sütötte el ezeket a mondatokat, és aki gyerekként nem hallotta egyiket sem.

Aztán meg csodálkozunk rajta, hogy harmincévesen vasárnap este már rosszul vagyunk a hétfőtől, hétfőn számoljuk, hány munkaóra van még péntekig, pénteken már azzal bosszantjuk magunkat, milyen rövid lesz a kétnapos hétvége. Télen a tavaszt várjuk, tavasszal a nyarat, nyáron azt, hogy legyen már vége a kánikulának, ősszel várjuk, hogy jöjjön már a tél, aztán indul újra a buli.

De – maradva a gyereknél – szülőként a fogantatás után nem sokkal már azt várjuk, hogy megszülessen, ha megszületett, mikor fog már szilárdat enni, mikor fog beszélni, járni, aludni, aztán mikor marad már csendben a helyén, mikor lehet már társasozni vele, mikor lehet már poénkodni vele, mikor játszik majd el egyedül.

Egy kedves flört elején azon kattogunk, mikor lesz belőle randi, az első randi után mikor jön a második, a második után a harmadik, mikortól lesz hivatalos a kapcsolat, mikor jön a találkozás a szülőkkel, az első nyaralás, az összeköltözés, az eljegyzés, az esküvő, mikor lesz gyerek, és aztán megint témánál vagyunk.

Pedig basszus tényleg egyik napunk se ismétlődik meg, és ezen lehet néha szomorkodni, egy rosszabb időszak után megkönnyebbülni, de akármi is történjen, egyszerűen tény, hogy soha többé nem lesz ugyanolyan semmi, ez a pillanat itt most egykor a jövőnk volt, és mindjárt a múltunkká válik, és ahelyett, hogy megjegyeznénk minden illatát, ízét, érzetét, inkább kattogunk a jövő heti munkahelyi teendőkön, vagy bosszankodunk egy pénteki vitán.

Miközben egyik még nem, a másik már nem létezik.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry