Közzétéve: 2018.03.02. | Kőváry Anett
Megtörtént az egyik legrosszabb, ami történhet velem. Elfogytak a szavak. Két-három hete egyszerűen semmi nem érint meg. Semmi nem gondolkodtat el, semmi nem ösztönöz írásra. Én, aki általában a nap huszonnégy órájában írok fejben is, a kocsiban is, a zuhany alatt is, munka közben is, főzés közben is; írással kelek, azzal fekszem, egyszerre itt maradtam szavak nélkül.
Nézem a gyerekemet: semmi. Nézem a Facebookot: semmi. Az Instát: semmi. Az emlékeimet: semmi. A vágyaimat: semmi. Az álmaimat: semmi. A múltamat, a jövőmet, a jelenemet: semmi. Nézem a havazást is, semmi. Mintha a hóesés elfojtotta volna a gondolataimat, mintha a hótakaró befogta volna a számat. Mintha a kemény mínuszok bilincsbe verték volna a kezemet.
Pedig szép ez a télvégi tél. Akkora a hó az udvarunkon, hogy még júniusra se fog elolvadni. Jégcsapjaink is vannak, a jégvirághoz se kellett sok az egyik ablakon. Kipirosodik az arcunk, mire a kocsitól beérünk a házba, a koszos hó beragad a csizmánk talpának mélyedéseibe, a tiszta ropog a lábunk alatt – akár jövünk, akár megyünk -, a tetőről feldúltan kavarja a havat a szél, a kémények megállíthatatlanul füstölögnek, a cinkék kétségbeesetten ennivalót keresnek, tél van, igazi, gyönyörű, gyerekkort idéző tél, szigorú faggyal, a bokánknál a bakancsba bepotyogó hóval, elázott zoknival, a szélvédőre fagyott ablaktörlőlapáttal, tél van, igazi, hóemberrel, jóleső forró teával, az ajtó alatt behúzó hideggel, fehérbe fagyott domboldallal, hóval egyensúlyozó faágakkal, sárgaborsólevessel, hosszú ujjú pizsamával, folyton égő fehér gyertyákkal, cserepes ajkakkal, taknyos orral, tél van végre, igazi tél, egyszerre mozdulatlan és nyüzsgő, tiszta és mocskos, puha és kemény, itt ez a mesés télvégi tél, és én mégse tudok írni róla, nincsenek szavaim, pedig úgy leírnám, mennyire káprázatos a naponta különböző hóesés, hogy tudom, melyik lábnyomot mikor hagyta el a lányom, hogy már egybefolynak a rutinszerű reggeli hólapátolások.
Ha lennének szavaim, leírnám, hogy milyen jó bentről nézni ezt a dacos telet, hogy mennyit álmodtam ilyen télről itt a hegyek között, és megírnám, hogy végül megkaptam, amit kértem: igazi telet, mint amilyen régen volt, gyerekkori telet kaptam felnőtt gondokkal, és ha lennének szavaim, ha találnám őket, leírnám azt is, hogy akarom is, hogy elmúljon, meg nem is.
Akarom, mert hetek óta állandó a mocsok az előszobában, és mert rég volt már, amikor se nem tél, meg se nem ősz, akarom, mert unom már a téli ruhákat, a pulcsikat, a csizmát, a bakancsot, a meleg kabátot, akarom, hogy elmúljon, mert szeretnék már mezítláb sétálni a fűben.
De közben maradjon is, mert nem akarok mindig várni valamire, maradjon, mert olyan jól ismerem már, maradjon, mert megszoktam, mert jól működünk együtt, maradjon, mert ki tudja, mikor jön legközelebb, és mert olyan más ilyenkor minden, maradjon, maradjon, mert így van ez jól, ha lennének szavaim, megírnám a télről a télnek, hogy maradjon, mert nem okozott csalódást, mint időnként a saját álmaim, megkérném, hogy maradjon még kicsit, mert nem vert át, nem bántott soha, mint olykor a saját elvárásaim. És mindenképp megírnám, hogy maradjon, mert szeretem.
De nem tudom leírni ezeket, elfogytak a szavak, lehet, hogy egyik reggel ellapátoltam az összeset a hóval együtt, talán elolvadnak majd, ahogy jön az enyhülés, fű lesz belőlük, ami simogatja a talpamat, hátha tavasszal a kertben, a hó helyén megtalálom a szavakat.
Legutóbbi bejegyzések