Születésnapomra

Közzétéve: 2018.02.25. | Kőváry Anett

Szépen kiöltözött mindig az egész család, nagyi sütötte a tortát. Emeletes torta volt, piskótalapok között nagyon édes, nagyon keserű csokikrém, kívül még édesebb, még keserűbb kakaós máz, habzsákból nyomott kis rózsákkal a tetején. Csipkés tortapapír volt alatta, előbb fotózkodtunk, aztán gyertyát fújtunk, majd tortát ettünk. Minden fényképen volt savanyúság az asztalon a torta mellett, ezen – visszanézve a képeket – mindig röhögtünk.

Miután nagyi meghalt, anya nem bajlódott a tortasütéssel. Patakról hoztuk, vagy Manyi néni hozta a Heizmann cukrászdából, minden évben ugyanazt a feketeerdő tortát – azt hiszem -, ugyanazzal a finom, pudingos krémmel, szinte ugyanazzal a díszítéssel. Akkor már elpakoltuk a savanyúságot az asztalról a fénykép idejére.

Ez az első születésnapom, hogy az ember, akinek a testéből lettem, nem hív fel, és nem kíván mindenféle jókat. Egyelőre nem tudom, mit érezzek, mit gondoljak. Főleg, mert a lányom a születésnapom előtti este azzal lepett meg, hogy “anya, megfürödtem, megtörölköztem, megmostam a fogam egyedül, hogy te nyugodtan tudj pihenni”. És én csak sírtam, sírtam, sírtam, öleltem a drága kicsi testét, édes, jóságos lelkét, és bár sok mindenre vágyom, sok minden hiányzik, sok mindent szeretnék még, akkor mégis úgy éreztem, istenem, hát megvan nekem mindenem.

36 éves lettem. Azt mondják, fiatal vagyok még, és néha úgy is érzem magam, feszes a fenekem, két kocka híján megvan mind a hat a hasamon, pedig volt benne egy majdnem négy kilós gyerek pár éve, de a szemem alatt ráncokat látok, a fodrászom állítása szerint ősz hajszálaim is vannak, közeledik az a negyven, meg hát Majka is megénekelte 36 évesen, hogy a fele eltelt.

Tudom, persze, nem vagyok öreg, de az anyukám halála óta minden korábbinál jobban foglalkoztat, hogy vajon mennyi lehet még hátra, hogyan lehet az addig kiszabott időt a legjobban kihasználni, lesz-e időm mindenre, amit még szeretnék, leszek-e még boldog szerelmes, leszek-e még egyszer anya, lesz-e igazi családom, leszek-e kicsit gondtalan, lesz-e időm leírni mindent, lesz-e mit leírni, megtanulok-e valaha kártyázni, leszek-e vidám öregasszony, megyünk-e majd Majával, Sacival, Gabival buszos kirándulásra Hévízre, eszünk-e majd képviselőfánkot, ráragad-e a rúzs a műfogsorunkra, látom-e a lányomat nővé érni, leszek-e jófej anyós, leszek-e idegesítő, okoskodó nagymama, aki átpakolja a konyharuhákat a gyereke fiókjában.

Egy ideig a születésnapok nem szólnak másról, mint a nagyi sütötte, keserédes mázú tortáról. Ajándékokról. Aztán lázadásról, bulizásról, irgalmatlan berúgásokról, hangoskodásról, időnként kellemetlen végkifejlettel. Majd jön az időszak az anya vette tortákkal a szülői házban, amikor a legnagyobb ajándék egy 14-16 órás alvás, húsleves és pattogó tűz a cserépkályhában.

És vannak a csöndben, pizsamában, már félárván, összegzésekkel, nagy megfejtésekre vágyással töltött szülinapok. A gyerekemmel, kettesben.

Magam vette minitortával, felszabadító elfogadással.