Egyedülálló szülő-szuperhősök

Soha nem akartam egyedülálló szülő lenni. Sőt, eszembe se jutott, hogy valaha az leszek. Lesz majd helyes, kedves, ügyes férjem, szép házunk, mindenkinek saját autó, két kutya, két macska, két gyerek, évi két nyaralás – így gondoltam. Na ebből jelenleg, pár nappal a 36. születésnapom előtt fel tudok mutatni egy exférjet, egy másik exet, aki a gyerekem apja, egy autót, egy gyereket, se ház, se háziállat. Szuperhős se akartam lenni soha. Most kicsit mégis egyszerre vagyok mindkettő.

És igazából én még nem is vagyok a klasszik egyedülálló szülő, mert óriási szerencsénkre tök normális maradt a viszonyunk a gyerek apjával. Aki ráadásul nem is hétvégi apuka, mert amikor csak tud, a gyerekkel van, emellett mindenben számíthatok is rá, anyagiak tekintetében ugyanúgy, mint gyereknevelési kérdésekben. De valahogy – nyilván – mégsem az igazi így.

Hiszem, hogy nem véletlenül lett kitalálva, hogy két felnőtt együtt gondoskodjon a gyerekről. Már csak praktikusságból is: ha az egyik elfárad – fizikálisan vagy mentálisan -, legyen ott a másik, aki át tudja venni az ügyeket, aki felmentést és időt jelent, hogy a kimerültebbik összeszedje magát. Amikor tegnapelőtt arról írtam, milyenek a klasszikus reggelek tipikuséknál, a Facebook poszt alatt indult egy könnyű kis vita arról, hogy egyedülálló anyának vagy apának lenni a nagyobb szívás. Nos, szerintem egyformán. És nem feltétlenül azért, mert nekem nőként egyedül kell a trambulint össze- és szétszerelnem (ezt mondjuk idén megspóroltam, kint telel a kertben a cucc, meglátjuk, kibírja-e), bútort összeraknom, olajszintet ellenőrizni a kocsiban, porszívócsövet javítanom, havat lapátolnom, füvet nyírnom, udvart rendeznem, ezeket egyszerűen megtanulja az ember, mert nincs más választás. Gondolom, ugyanígy áll át szükség szerint az anya szerepére is minden egyedülálló apuka, intézik a konyhai dolgokat, a frizura készítését, mindazt, amik tipikusabban anyafeladatok. És tényleg nincs mese, csinálni kell, nem ugrik át a szomszéd, a barátnő, a haver, hogy elvégezze ezeket a feladatokat helyettünk. Néhány év alatt kialakítja az ember a gyerekkel, gyerekekkel közös kis életét, kedvelt és utált teendőkkel együtt. Nem ez a szívás része az egyedülálló szülőségnek.

Hanem az, hogy nincs egy felnőtt társ, akivel esténként át lehetne beszélni a napot. Nincs kivel megvitatni az óvodai vagy iskolai problémákat, nincs kinek mutogatni a gyerek gyönyörű színezését. Nincs kivel megosztani az örömöt, és nincs kitől véleményt kérni egy-egy fontos döntés előtt.

De ami a legkeményebb: nincs kivel osztozni a felelősségen. Ez pedig akkora koncentrációt, megfontoltságot, bölcsességet, előrelátást igényel, aminek köszönhetően az egyedülálló szülő – legyen szó apáról vagy anyáról – a szememben igazi szuperhős. Itt nincsenek – mert nem lehetnek – súlyosan elrontott döntések, nincs az, hogy majd más eltakarítja utánunk a szemetet: saját érdekünk, hogy következetesek legyünk, hogy a gyerekünk lelke minden körülmény ellenére a lehető legkevésbé sérüljön. És mert a saját dolgunkat is megkönnyítjük, ha próbáljuk betartani a szabályainkat.

Mindezek mellé ott van még, hogy nincs senki, akinek este elmondhatjuk, ha valamit rohadtul elrontottunk. Nincs senki, aki levegye rólunk a lelkifurdalás terhét, aki azt mondaná, na gyere, igyál egy pohár bort, holnap minden más lesz. És ez nem mártírkodás, ez kőkemény tény. Nincs kivel elaludni este a tévé előtt, nincs kivel megbeszélni, milyen volt a legutóbb olvasott könyv. Csak a gyerek van, a gyerek pedig nem partner, nem társ. Nem kispasi – megőrülök, mikor valaki így hívja a fiát -, nem a csajom, nem a szerelmem, nem. A gyerek, az gyerek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy kisebb azok érdeme, akik a társukkal együtt nevelik a gyereküket, dehogy is. Nyilván ott más jellegű problémákkal kell megküzdeni, véleménykülönbség, szabadidős programok összeegyeztetése, viták, hogy ki, mikor, mit és hogyan mondott vagy ígért a gyereknek, anyós-após ügyek, szóval az sem lehet egy egyszerű menet, de nekem tapasztalataim csak a másik oldalról vannak.

Csak innen tudom elmondani, hogy igenis, ez nem verseny egyedülálló apák és egyedülálló anyák között, mert mindannyian tudjuk, nincs végtelenebb például a gyerekkel együtt töltött hétvégénél. 48 óra mindenféle segítség – úgy, mint ovi, suli, nagyi – nélkül, ami elsőtől az utolsó percéig színtiszta zsonglőrködés az otthoni teendők, a gyerekkel való foglalkozás és pihenés között. Utóbbira mondjuk várom a tippeket, hogyan lehet megoldani.

És most megyek, kivasalom a szuperanya ruhámat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s