Közzétéve: 2018.02.20. | Kőváry Anett
Amióta anya meghalt, a korábbinál is lázasabban keresem az élet értelmét. Vannak pillanatok, amikor egészen biztató a helyzet, de ezek tényleg csak másodpercekig tartanak, aztán mindig bepörgetem magam valamivel, hogy de hát úgyis mind meghalunk rákban, fogkőben, vesegörcsben, valamilyen mindenképp sunyi, de súlyos betegségben, esetleg egy kellőképpen tragikus, váratlan és garantáltan elkerülhetetlen balesetben.
Mindezek ellenére jegyzem persze azokat az eseteket, amikor úgy érzem, megvan a megoldás. Mint például ma is. Reggel óta szakadt a hó, végeztem a munkával, megettem a nem túl jól sikerült, de megfelelően odaégetett ebédemet, kiöntöttem a bögre kávémat, néhány percre elengedtem a gondolatot, hogy egy kisebb háztömbnyi havat kell ellapátolnom, ha el akarom hozni a gyerekemet az oviból, aztán néhány percre arra gondoltam, hogy tulajdonképpen mi baja esne ott holnap délutánig, kedves felnőttek és szép játékok között, aztán mégis úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom magára. A gondolataimat a plafon felől érkező kellemes zaj és rezonancia zavarta meg, most épp gipszkartonosok dolgoznak fölöttünk, eddig ők a legcsöndesebb banda, a kőművesek és a vizesek bosszantóan lármásak voltak, de a mostaniakat napok óta észre sem vettem. Biztos azért sem, mert fehér ruhában vannak, beleolvadnak a hóba.
Erőre volt szükségem, úgyhogy kinyitottam a hűtőt, hátha történik valami. Mert azt már régóta tudom, a hűtő mindig segít.
És megláttam a sötét padlizsán színű csomagoláson az arany betűket, és tudtam, hogy megvan a kulcs. Úgy éreztem magam, mint az egyáltalán nem humoros, de annál kínosabb, isten tudja, milyen kategóriás hollywoodi filmekben a földönkívüliek: ezt most meg kell ennem, ezért jöttem, ezért vagyok itt, meg kell ennem boldogan, havazást, hólapátolást, gipszkartonozást, mindent kizárva. Halkan és selymesen nyílt a csomagolás, én pedig tényleg úgy tettem, mintha más dolgom nem lenne ezen a világon, csak az ilyen élvezetek hajszolása és halmozása. És beleharaptam a világ legpontosabb édességébe, a Cserpes Rudiba, ami pont annyira keserű és édes, amennyire keserűnek és édesnek kell lennie, ami pont annyira ropogós és puha, amennyire azt az ember igényli, és ami – mától fogva tudom – képes arra, hogy visszaadja az életbe vetett hitemet.
Ez nem fizetett bejegyzés. Nem reklám. Nem natív hirdetés. Nem gerillamarketing. Ez az igazság. De azért megjegyzem, vasárnap leszek 36 éves, szóval mindenféle életélvezetet szívesen fogadok. Rudi formájában. (nevet)
Legutóbbi bejegyzések