Anya fánkja

Igazi szalagos fánk volt az anyáé. Olyan szabályosan futott körbe a szélén a fehér csík, mintha rajzolták volna. Pici mélyedés volt az alján-tetején, ahogy mutató- és hüvelykujjával összenyomta a még nyers tésztát. A kész darabokat arra a gusztustalanul giccses, fehér műanyag tálcára tette mindig, amin rózsaszínű virágok voltak, rozsdás kis szűrővel szitálta rájuk a porcukrot.

Nyár volt, amikor megtanultam fánkot sütni. Túlzás, hogy megtanultam. Talán kétszer vagy háromszor csináltam életemben. De az biztos, hogy nyár volt, amikor először sütöttem fánkot. Otthon, a konyhánkban, anya konyhájában. Nagyi régi mérlegén mértük ki az adagokat, azon a fura mérlegen, amit csak a nagymamák tudnak használni, nem is tudom, mi a neve, húzogatni kellett rajta a súlyt. Dagasztottam a tésztát abban a tálban, amiben anya is mindig keverte a fánk tésztáját.

– Magasra húzd a kezedet, hogy jó levegős legyen a tészta. Úgy-úgy!

– ilyesmiket mondhatott talán, de igazából nem emlékszem rá, miket mondott. Csak arra emlékszem, hogy maradt fotó a fánktanulásomról, és hogy sírtunk a röhögéstől. Izzadtam, folyt rólam a víz, mert hát mikor tanulna az ember fánkot sütni, ha nem az augusztusi hetven fokban, fájt a vállam, a bicepszem, a fenekem, minden testrészem, kurva nagy meló tésztát dagasztani, utáltam a hülye tésztát, a fánkot, a nyarat, az ötletemet, de röhögtünk nagyon, anya rajtam, én magamon és rajta is, dagasztottuk, kelesztettük, elkészült, rápakoltuk a ronda műanyagtálcára, megporcukroztuk, tettünk rá anya baracklekvárjából, nem volt még akkor gyerek, zabáltam két pofára a puha fánkot a forró teraszon, nem érdekelt, hogy gyomorrontás lesz a vége, nem bántam akkor már egy percét sem a tésztagyúrásnak, mennyei volt, omlós és illatos, mint ahogy amúgy minden februárban.

Még tavaly februárban is volt farsangi fánk, otthon voltunk, volt már gyerek, nem tudom, nem emlékszem, hogy én csináltam-e, de szerintem nem, volt még akkor ereje anyának.

Nem is érdekel igazán, hogy hogy is volt, a fánk érdekel csak, a könnyű fánk, ahogy serceg az olvadt porcukor a fogam alatt, ahogy a savanykás baracklekvár – amit csak fánkkal és piritóssal tudok megenni – a szám sarkára ragad, a fánk illata érdekel, a levegős tészta, ahogy eltűnik szinte a nyelvemen, oldalt a szabályos szalag, ahogy minden falatban benne van a gyerekkor, a gondtalanság, a közeledő szülinapom, az otthon, a biztonság, a röhögésünk, a minden rendben van.

Kaptam apától egy tésztagyúró gépet. Összeszedem minden bátorságomat, fánkot fogok csinálni, és belesütök mindent, ami számít, gyerekkort, gondtalanságot, otthont, szülinapot, biztonságot, röhögést, minden rendben vant, sercegjen csak a fogunk alatt kis életünk boldogsága.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry