Amikor türelemmel várni

Van ez az ügy, önmagunkkal. Hogy jobbak legyünk, tanuljunk, fejlődjünk. Nem egzakt dolgokra gondolok, mint nyelvtanulás, vagy új szakma elsajátítása, hanem a saját személyiségünk jobbítására. Van, aki nem is foglalkozik ezzel, elégedett magával, nem érzi szükségét sem a változásnak, sem a változtatásnak, de van, aki igazán megszenvedi azt, hogy gyengeségeitől megszabaduljon, esetleg erővé változtassa azokat.

Csodálom a türelmes embereket. Azokat, akik el tudják fogadni a “mindennek ideje van” mondást. Azokat, akik passzívan vagy aktívabban, de szisszenés nélkül, méltósággal, hisztimentesen ki tudják várni mindazt, aminek helye van az életükben. Márai Sándor írt erről gyönyörűen a Füves könyvben:

“Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”

És írt magáról a türelemről is:

“Ez az emberi képesség, melyre legnehezebben tehetünk csak szert, ez a tulajdonság, mely ellen lényünk legtitkosabb ösztönei lázadoznak, mert halandók vagyunk, mert időnk kimért, mert csillagunk lefut: ez a legfájdalmasabb kötelesség, önmagunkkal, sorsunkkal s annak legmélyebb értelmével, munkánkkal szemben. Nincs igazi alkotás végtelen, az ember legtitkosabb alkata fölött úrnak maradni tudó türelem nélkül. Mert az alkotás soha nem bűvészmutatvány, villámgyors kunszt, sanzsé-passzé, a cilinderből nem tud az alkotó műveket előhúzni. Nemcsak a lángész: türelem – maga a mű is türelem, az organikus fejlődés türelme, a visszatartás és érlelés csodája. Megtanulni a türelmet, életben és munkában, annyi, mint megtanulni a Teremtő titkát. Magold csak ezt a leckét, te nyugtalan és halandó.”

Lassan kívüről tudom ezeket a sorokat, mindig előveszem, ha úgy érzem, megint belémszúrt a türelmetlenség, mint egy csúnyán benőtt köröm. Hiába vágtam ki legutóbb, hiába volt pár fájdalommentes hét, egyszer csak megint itt van, megint szúr. Itt ül a vállamon, rángatja a hajamat, megállás nélkül sustorogja a fülembe, hogy mikor már, miért nem most, meddig és mennyit kell még várnom. Pedig határozottan fejlődtem a néhány, pláne a sok-sok évi önmagamhoz képest. Időnként egész jól el tudok engedni dolgokat, és egész jól tudom várni, hogy megérkezzenek hozzám. Ugyanígy néha egész jól el tudok ismételni a gyerekemnek mondatokat akár napon belül is milliószor. Aztán megint rákezd a vállamon az a ronda kis manó, csak mondja, csak mondja, fogy az idő, mondogatja, hogy tik-tak, tik-tak, vagy az órájára mutogat, de mindenképp érezteti, hogy itt most valami felé kicsit szedni kellene a lábamat. Nehéz befogni a száját, szívós kis teremtés a türelmetlenség. Amilyen kicsi, olyan erős. Hosszú napokig, hetekig tartanak a harcaink, mire sikerül – ha csak átmenetileg is – elhallgattatni.

Olyankor, ha nagyon figyelek – és mondjuk jól is hallok, mert nincs begyulladva a fülem – meghallom a saját hangomat, a mindenség hangját, istenét, univerzumét, nevezzük bárhogy is. Meghallom, és gyorsan bele is kapaszkodom, fogom, szorítom, nehogy megint elveszítsem, és benőtt köröm szúrásával kapjam vissza helyette a türelmetlenséget. Szóval nagyon kell fülelni, talán inkább szívvel hallani. Lehet előtte sírni, ordítani, énekelni, dühöngeni, párnát csapkodni, a lényeg, hogy aztán csönd legyen. Bent is, kint is. Mert tényleg nagyon halkan, szinte suttogva mondja, de olyan határozottan, hogy az minden szónál hatékonyabban nyugtat meg. Hogy ez vigasz, önáltatás, spirituális bullshit, nem tudom, viszont mindenképp kapaszkodó:

Jön. Jön minden és mindenki. Érkezik, amikor érkeznie kell. Amikor igazán készen állsz rá.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry