Csak úgy benne lenni a világban

Telnek lassan-lassan az apás napok, az utolsót kezdjük ma, jelzi már ilyenkor a biológiai órám a gyerekhiányt. Amilyen szar anya voltam múlt héten, olyan jólesett most egy kicsit a magam dolgaival foglalkoznom – hálistennek van bőven tenni és gondolnivaló -, de ilyenkor már számolom vissza az órákat.

Lázadoznak a sejtjeim, akarják magukhoz közel ők is azt a kis maszatot, aki belőlük is lett, nekem is kell már a csicsergése, világmegfejtése, hisztije, lassúsága, álmodozása, csomós kis hat szál haja, pofikája, pocakja, tekintete, ölelése, Dórája, ja nem, Dóra, a felfedező nem kell, isten ments, ha véletlenül oda is kapcsolok ezeken a napokon, ijedten lövöm tovább a tévét, amilyen gyorsan csak tudom, annyira kellemetlen, ahogy bámul rám a hülye kérdéseivel, szekunder szégyenérzetem van, ahogy írtam már korábban is: nem tudom, mi a kellemetlenebb, válaszolni neki vagy várni csendben, miközben le sem veszi rólam a tekintetét, úgyhogy legjobb ilyenkor elkapcsolni. De a gyerek hiányzik dórásan és dórátlanul is.

Sokszor ijesztőnek találom ezeket a kilengéseket az életünkben. A zűrös hetet, amikor semmihez nincs türelmem, így persze neki sem, szerintem legszívesebben ő is rám vágná az ajtót, amikor kibírhatatlan vagyok, de az életösztön ugye még tombol benne, nem annyira jó ötlet kint a hidegben, a hóban, az erdőben egyedül, négyévesen, úgyhogy csak dühöngünk egymás ellen, ez nem szép dolog, mondja, szerintem sem az, mondom, toppant, toppantok, aztán persze ölelünk, mert minden rossz időszakban van azért ölelés, és minden ölelésben benne vannak kicsit a rossz pillanatok is.

Utána meg jön a matrica hét, amikor még wc-re is együtt megyünk, de tényleg, amikor egyszerre ébredünk, egyszerre alszunk el, egyszerre álmodunk, egyszerre lélegzünk, egyszerre élünk, csak ő 55 centivel lejjebb, ő dobogóról mossa a fogát, én nem, de minden más ugyanaz, ő oviban, én a munkahelyen, ő Pollival és Patrikkal játszik, én a srácokkal dolgozom, hazaérünk, neki játszania kell, nekem főznöm, aztán csak megnézzük a hülye Dórát együtt, ő hangosan válaszol minden kérdésre, én a párna mögé bújok és röhögök, remélem, senki nem lát minket, aztán táncolunk együtt a Single Ladiesre vagy a Waka Wakára, rázza a kis popsiját, nagyokat sikolt, aztán párnacsatázunk, jön az alkudozás a mesével, egy vagy kettő, aztán befarol nekem kiskiflibe, átölelem, csikizem a hasát, várom, hogy elaludjon,

istenem, de csodálatos napok ezek, pedig a világon semmi nem történik, csak benne vagyunk a szőke kis jövőmmel, minden porcikánkkal, minden lélekmorzsánkkal, kitöltjük a teret, kitöltjük egymást, táncolunk a sűrű szeretetben, nem gondolunk a zűrös hétre, ilyenkor ő is jobban odafigyel, én is, de aztán elfáradunk, jön majd egy újabb szar anya hét, ettől élünk, ettől ragyogunk, ettől vagyunk egyszeriek és megismételhetetlenek, ettől vagyunk csodálatosak, ezek a fent és lentek együtt az egyensúly, nem lehet egyikben sem maradni sokáig, nincs úgy értelme, nincs úgy tanulás, nincs úgy jobbnak levés, ugyanolyanok lennénk csak, arra meg kinek van szüksége.

Már csak 11 óra és megölelhetem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s