Köszi, hogy kirúgtatok, jobb lettem tőle!

Amikor öt évvel ezelőtt, 2013. január 31-én a 10-es hírblokk után az akkori főnökeim behívtak az irodába, tudtam, éreztem, hogy vége. Nem voltak ugyan előjelei, de abban a pár percben biztos voltam benne, hogy kirúgnak. Így is lett. Közölték, hogy másnap nem kell mennem dolgozni. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, nem nagyon tudtam egyet se megragadni közülük, azzal se voltam tisztában, hogy mit érzek. Csak abban voltam biztos, hogy később kiderül majd, miért történik az egész. Meg abban, hogy így jobban tudok figyelni az akkor kilenchetes kis magzatomra.

Nagyon fájt, piszkosul fájt, hogyne fájt volna, hiszen imádtam a munkámat, imádtam a fiúkkal dolgozni reggelente, imádtam a hallgatókat, a rengeteg röhögést, a jobbnál jobb témákat, amikről beszéltek, beszéltünk, imádtam, hogy egy kicsit részem lehetett abban, hogy másoknak könnyebben indul a reggele. Fájt, mert váratlan volt, és fájt, mert nem értettem. Sejtéseim persze voltak és vannak is azzal kapcsolatban, hogy mi lehetett a valódi ok a hivatalos változat, vagyis a “szerkezeti átalakítások” mögött, de az igazságot talán soha nem tudom meg, nem is számít már.

Öt éve volt, de pontosan emlékszem rá, mi volt rajtam, mi után mi történt, ki mit mondott és milyen hangsúllyal. Azt is tudom, honnan hová mentem, kivel beszéltem, mit mondtam. Hogy milyen idő volt. Azt is tudom már: tényleg nem véletlen és tényleg értem történt. Sok időnek el kellett telnie, míg újra bele tudtam hallgatni a reggeli műsorba, mert – talán ennyi év távlatából már bevallhatom – sokkal inkább kötődtem a fiúkhoz, mint a rádióhoz. Sőt. Nem is az fájt, hogy a rádiónak vége, hanem az, hogy a reggeli műsornak vége a részemről. De nem volt időm igazán meggyászolni az egészet, mert érkezett a kislányom, onnantól kezdve az anyaság, és az életem ezzel járó totális fejre állása töltötte ki a mindennapjaimat. Hónapok múlva aztán már újra be tudtam kapcsolni a rádiót, főleg, hogy tartottuk a kapcsolatot a többiekkel, így azért könnyebb volt. Jött aztán olyan időszak is, amikor újra és újra és újra válaszokat kerestem, benéztem a miértek után kutatva az ágyneműtartóba, a kiságy alá, a szekrény tetejére, de rohadtul nem találtam sehol semmit. Időnként türelmesebben, máskor türelmetlenebbül akartam tudni az okokat. Volt olyan is, hogy tökre el tudtam engedni. Olyankor csak az számított, hogy tudtam, Balázsékkal nem változott a viszonyom, és egyszerűen biztos voltam benne, hogy röhögünk még hatalmasakat együtt.

Sokáig megtartottam az ügy évfordulóját. Halkan vagy hangosan megemlékeztem róla, hogy éppen hány éve raktak ki, mint macskát szarni, aztán valahogy elkezdett mérséklődni a fontossága. Nem, ez így nem igaz. Inkább átalakult. Máshogy lett szerepe és jelentősége a dolognak az életemben. Sok a tanulság, amikről egyszer írok majd bővebben is, de most csak a legfontosabbat emelném ki.

Azt, hogy az elmúlt öt évben annyi türelmet tanultam, mint életemben talán még soha. Vannak, hogyne lennének, kilengések, viszont összességében sokkal jobban tudok várni bármire is, mint azelőtt. Ez nem jelenti azt, hogy türelmes lettem, jaj, nagyon messze vagyok még attól sajnos, de tanulom, és tudom, hogy sokkal türelmesebb vagyok, mint voltam. Meg az is, hogy máshogy tekintek lehetőségekre, másról és máshogyan hiszem és tudom, hogy fontos. És ezt azoknak kell megköszönnöm – mert tényleg köszönöm -, akik akkor úgy döntöttek, hogy nem kellek tovább.

Van, ami számít, van, ami nem. Hogy január 31-e vagy február 1., például már egyáltalán nem érdekel.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry