Rajtakaptam a telet

Korábban ébredtem a szokásosnál. Persze, csönd volt mindenhol és mozdulatlanság. Minden úgy aludta át az éjszakát a házban, ahogy este hagytam. Halkan húztam fel a redőnyt, nehogy a gyereket felébresszem. És ahogy elém tárult az óvatos hajnali vízfestékben úszó égbolt, olyat láttam, mint korábban még soha.

Rajtakaptam a telet, ahogy a kapunkban tétovázik. Indulni is készült, maradt is volna, tanácstalanul toporgott a kerítésnek dőlve. Arcát árnyék takarta, miközben bosszús hideg szelet fújt ki magából minden kilégzéssel. Ahogy belélegzett, elcsitult mindent. Szomorúan nézett a két hete épített hóember maradványaira, mozdult volna, de nem engedte a szivacsos sár. Térdre rogyott, zokogás rázta. Mindene sáros lett, de nem törődött semmivel. Csak sírt, sírt keservesen. A zárt ablakon át is beszűrődött fájdalma.

– Nem, én ezt nem akartam! Az én hibám minden, ne haragudjatok! – fordult a tévedésből januárban nyíladozó rózsákhoz. – Elhittétek, hogy itt az idő, és most nem tudom, mit csináljak. Ha maradok, tönkreteszlek titeket. Ha nem, akkor is, csak nem azonnal. Ne haragudjatok, drága rózsák, bocsássatok meg nekem.

Hatalmas, jegesre száradt kezeivel eltakarta arcát, lassan minden deresre hűlt körülötte. Gyémántforma könnycseppek gördültek ki a szeméből, pillanatok alatt keményre fagytak azok is. A telihold fénye egész alakját beragyogta, ahogyan erőtlenül összekucorodott a kapu tövében. A lombtalanul kitárulkozó diófa felé fordította fejét, szemével követte a szélben bukfencező, őszről itt maradt faleveleket. Onnan a csillagokra emelte tekintetét, de még mindig nem bírta mozdítani lomha testét. A bejárati ajtóban hagyott, csalódott szánkóra nézett.

– Mit tettem… Mit tettem… – ismételgette magában bűnbánón. – Nem voltam itt, pedig szükség lett volna rám. Mit tettem…

Mindkét kezével átölelte recsegő térdeit, próbált páncélt faragni saját testéből. Oldalra fordította a fejét, csak nézett a sötétbe elárvultan.

– Elmegyek. Elmegyek innen… Jobb lesz mindenkinek, ha többé híremet se hallják. Elmegyek innen. Soha nem jövök vissza…

Halktalan léptekkel egy tarkán ragyogó alak közeledett az utcán. Nem is annyira látni, inkább csak érezni lehetett a jelenlétét. A hajnali félhomályban amúgy is nehezen kivehető volt, kicsit az ablak kilincséhez kellett nyomnom a fejem, hogy jobban lássam. A Tél észre sem vette, annyira lefoglalta saját bánata. A pihekönnyű, harmattiszta, mégis mesésen színes valami vagy valaki a Tél mellé lépett, nyugodt érintésével beterítette az egész hátát.

– Nyugodj meg. Még mindent jóvá tehetsz. Van még időd.

– De… De engem itt senki nem szeret. Senkinek nincs szüksége rám… – szólalt meg keserűen, megint a térdeibe temetve a fejét.

– Nézd a fákat – szólt kedvesen. – Vártak téged. Meztelenre vetkőztek a tiszteletedre. Nézd, ott egy hóember állt – bökött finom mosollyal az árván a földön heverő répa és műanyag vödör felé. – És a szánkó? Láttad a szánkót? Szerinted miért van az ajtóban? Alig várja valaki, hogy használhassa!

– Igen… De a rózsák…

– A rózsákért tényleg kár. Gyönyörűek! – érintette meg ujjhegyével lágyan a bimbóba bújt vörös szirmokat. – De megtanulják majd, hogy kivárják az idejüket.

– Nézd, mekkora a sár… Sehol semmi szín. Nem csodálom, hogy gyűlölnek.

– Akkor keményítsd meg a sarat. Fesd fehérre a színtelent. Hozz havat. Állítsd vissza a rózsák időérzékét. Ha te elmész, nekem sem fog örülni senki. Nem fogják értékelni a napsütést, nem fogják értékelni az olvadást. Megszokják az enyheséget, fogalmuk sem lesz róla, milyen évszaknak kell lennie. Ha te elmész, nem lesz, aki megóvja a rózsákat önmaguktól. Ha te most elmész, felborul a rend. Már azt sem tudják, mi az a jégcsap. Jégvirágról is csak a mesékből hallanak. Mutasd meg nekik, tudniuk kell. Ez ilyen egyszerű.

– Ki vagy te?

– Ritkán találkozunk. Mire én ideérek, te már messze jársz. A Tavasz vagyok. Nekem még nincs itt az idő. Meg kell várnom, míg elvégzed a dolgodat. Meg kell várnom, míg minden a helyére kerül, hogy én is akkor érkezhessek, amikor érkeznem kell.

– Szóval azt mondod, jóvá lehet még tenni mindent?

– Igen. Maradj. Neked még dolgod van itt.

A Tél elmosolyodott, és már hiába nézett a Tavasz után. Olyan csöndesen tűnt el, amilyen zajtalanul érkezett. Egyszerre üres lett a kapunk környéke.

Csak pár percre nyitottam ki az ablakot, olyan hideg süvített be a résen. Január utolsó előtti reggele hózáport és hideg szelet hozott.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s