Közzétéve: 2018.01.25. | Kőváry Anett
Nincs hiábavalóbb
a lekésett mozinál,
a félpár zokninál,
a gyümölcsöstálban megrohadt almánál,
a folyósra barnult banánnál.
Nincs hiábavalóbb
a szomorú reggelnél,
a visszatartott nevetésnél,
a kávé tejbe fojtott feketéjénél,
a szótlanul tespedő éjnél.
Nincs hiábavalóbb
a parkolási bírságnál,
a csak álom maradt csóknál,
a rosszul elmosogatott tányérnál,
a tubusban ragadt mustárnál.
Nincs hiábavalóbb
az ökölbe szorított kéznél,
a folyton visszasírt régnél,
a redőny lukain beszűrűdő fénynél,
a mosottra fakult kéknél.
Nincs hiábavalóbb,
mint a hajó gyomrába ülni,
mint csukott szemmel,
rettegve repülni,
megfosztva magam a tenger illatától,
az alattam egyértelműen elterülő tájtól,
nincs hiábavalóbb,
mint inkább nem elmondani,
mint csukott szívvel,
rettegve álmodni,
megfosztva magam az igaz valóságtól,
az engem körülölelő tengernyi csodától.
Mert az nem lehet, hogy baj legyen
sietni, keresni, megenni, nevetni,
a kávét feketén, tej és cukor nélkül inni,
az nem lehet, hogy baj legyen
a zajos virrasztás, a csókolás,
az időnként
rossz helyen parkolás,
a tányér óvatos kaparása,
a vízzel hígitott mustár összerázása.
Az nem lehet, hogy baj legyen
néha-néha kinyitni a tenyerem,
szorongás nélkül
szeretni a jelenem,
élvezni, hogy sötét a reggelem,
hogy világosabb lett a kedvenc
farmerem,
az nem lehet, hogy baj legyen
hánykolódni a tengeren,
a szél hátán zsibbadtan szállni,
s csak ahol jólesik, ott megállni,
az nem lehet, hogy baj legyen,
ha egy kicsit szebb most az életem,
buta csillagok alatt állni,
s ameddig csak jólesik, addig várni.
Legutóbbi bejegyzések