Néha pofára kell esni

Közzétéve: 2018.01.23. | Kőváry Anett

Vacak egy napnak indult. Az az igazi, amikor semmi nem sikerül, amikor semmi nem, vagy nem úgy jön össze, ahogy azt az ember eltervezi. Amikor már ébredéskor érezni, hogy legjobb lenne az ágyban maradni. És valahogy mégis az ilyen napokból lehet a legtöbbet tanulni.

Indult az egész azzal, hogy drága kislányom fejbúbtól lábujjig megforgatta magát a hóban, mielőtt beszálltunk volna a kocsiba. Amivel alapvetően semmi gond nem lett volna, de a sínadrágja sajnos hétvégére az oviban maradt, a bélelt farmer meg pont annyira vízálló, mint a legtöbb szempillaspirál. Az egész hópanírozási ügy dobott egyet az amúgy is parádés hangulatomon, kellemes elbeszélgetéssel töltöttük az oviig vezető utat, szófogadásról, féltésről, gondolkodásról – nem épp nyugodt hangnemben.

Utána persze jött a lelkifurdalás, hát milyen anya vagyok én, hogy leüvöltöm a gyerekem fejét, pedig ő csak fejest akart ugrani a hóba, de ahogy egy kedves ismerős utólag felnyitotta a szememet: miért ne kiabálhatnék én ösztönösen, ha ő ösztönösen a hóban fetreng. Aztán jöttek a fúró-faragó munkások a fejem fölé, nincs is megnyugtatóbb az ütvefúró hangjánál, talán csak a liszkai szomszédunk flexe az ablakunk alatt. És akkor még egyéb apróságok, amiket egy normális napon vagy észre sem veszek, vagy könnyebben kezelek, de aznap valahogy minden sokkal jobban fájt, sokkal jobban idegesített.

Csakis jó ötlet lehetett egy ilyen szar napot szánkózással levezetni. Felcaplattunk a dombtetőre, csúsztunk párat együtt, szoktam az érzést, mert kábé úgy éreztem magam a szánkón, mint a jamaikai bobosok a téli olimpián, de kis idő alatt belejöttem. Ekkor már a lányom is úgy érezte, megpróbálja a dolgot egyedül, nem egy nagy kunszt végül is, csak ülni kell, meg sikítani, bárki képes erre.

Hosszasan próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő még túl kicsi, a pálya meg túl jeges a kísérletezgetéshez. Hitte, hogy képes rá, nekem meg nem maradt más ütőkártya a kezemben, ezért úgy döntöttem, engedem. Meglepően ügyesen indult, tökéletesen irányította magát a testsúlya áthelyezésével, aztán elkanyarodott balra, akkor már tudtam, hogy zakó lesz. Egy másik kislány épp ott állt a szánkójával, persze, hogy az enyém telibe kapta. Irgalmatlan nagynak tűnt kívülről a zúzás, olyan igazi, filmbe illő, látványos esés volt – az én kislányom még esni is stílusosan tud -, de jó hangosan sírt, gondoltam, hogy nincs komolyabb baja, vért sem láttam sehol. Első dolgom volt, hogy ellenőrizzem az egyensúlyát, koordinációját, látását, minden rendben. Meggyőztem róla, hogy nagyon ügyesen csúszott, ügyesen is esett, a homlokán kéklő pupli – ahogy ő elnevezte – meg csak a bizonyítéka annak, hogy mennyire menő és bátor. Hógolyóval nyomtam vissza a puplit, itthon kanalat is tettem rá, eszembe jutott, mikor anya egyszer ugyanezt csinálta nekem, fagyasztott zöldborsóval is borogattam, nem is lett annyira vészes.

Hamar elaludt, sok volt az élmény. Feküdtem mellette és azon gondolkodtam, milyen szép leképezése volt ez az egész esés az én életemnek. Egy kicsit én ültem a szánkón, egy kicsit én voltam az, aki hitte, hogy tud irányítani, egy kicsit én voltam, aki pofára esett, egy kicsit én voltam az, aki túlgondolta a saját képességeit.

Azon is gondolkodtam, hogy muszáj néha elesni hagyni a gyerekünket, mert vannak dolgok, amiket csak így tanul meg. Hiába állok a domb tetején napkeltéig, úgysem hiszi el, amit mondok neki, amíg a saját bőrén meg nem tapasztalja. Fáj, a szívem megszakad persze, de kell, igen, el kell néha esnie, hogy tudja, miből mi következik, hogy tudja, igaz az, amit anya mond, hogy tudja, mi lesz, ha valamit nem tud, de azt hiszi, hogy tudja, és hogy meglássa: kibír egy esést, hogy megtanulja, legközelebb mit kell máshogy csinálnia. A kedves ismerősöm azt is mondta, hogy lesz még puplija a gyereknek, amire én azt mondtam, tudom, de akkor is ugyanígy fog fájni. Nekem.

Fájni fog, hogy nem lehetek mindig ott, nem kaphatom mindig el, csak segíthetem, hogy erős legyen, de erőssé én magam nem tehetem. Hogy látom majd még százszor, ahogy megüti magát, de ez is a tanulás része, ez az élet sajnos:

száguldunk lefelé a szánkóval, egyikünket lökik, a másikat húzzák, én a homlokomat ütöm meg, te a kezedet, ő az orrát, egyiket a lendület elviszi a távolabbi fáig, a másik éppen csak eljut a lejtő aljáig, van, aki vissza bír mászni és megint nekilódul, van, aki feladja és hazamegy, mert elege lesz a hóból, van olyan is, aki marad, hogy a többieket figyelje, egy tükörsíkos szánkópálya az egész életünk, és néha pofára kell esni, pupli kell a fejünkre, hogy igazán erősek legyünk.