Ne hazudd, hogy jól vagy!

Amikor több mint két évvel ezelőtt az egyik legjobb barátnőm elveszítette az apukáját, fogalmam sem volt, mit csináljak, hogyan viselkedjek vele. Olyan hülyeségeket mondtam neki, hogy nem kellene már feketében járnod, szedd össze magad, és szinte remegtem érte, hogy végre azt halljam tőle, “jól vagyok”. El is távolodtunk egymástól, egész egyszerűen azért, mert nem értettem a vele történteket. Most ő az, aki a legtöbbet segít nekem, és most már sajnos én is tudom, mit kellett volna tennem. Például nem várni tőle, hogy jól legyen.

Kikutatták, figyelték, leírták nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb emberek a gyász folyamatát, természetét, kinézetét, viselkedését. Nem vagyok és nem is akarok a téma szakértője lenni, de tudom, milyen kívülről és milyen belülről ez az egész.

Kívülről mindenképp érthetetlen, és főleg láthatatlan. Mert a gyász nem úgy néz ki, hogy meghalt, kihűlt, eltemettük, tort rendeztünk, elköszöntük, megsirattuk, megy tovább az élet. Nem is úgy, hogy naphosszat ül otthon a gyászoló az elhunyt képét szorongatva, zokogva és ordítva, nem is úgy, hogy a sír mellé költözik a temetőben, nem. A környezetnek nyilván könnyebb lenne, ha így zajlana, hiszen papírzsebkendőt még mindig könnyebb odanyújtani, mint megérteni a kiszámíthatatlanságot, a fokozott arroganciát, a kétségbeesést, az egyszer fent, egyszer lentet, a naponta, sőt, akár a napon belül változó hangulatot, a rengeteg kérdést, a rémületet, a pánikrohamokat, az elszigetelődést, a bűntudatot, a válaszkeresést, a hallucinációkat, a fantomfájdalmakat. Az őszinteséget.

Könnyebb bólogatva nyugtázni egy jól vagyokot, mint azt, hogy nem tudom, hogy vagyok.

Könnyebb vállon veregetni a gyászolót egy “rázd meg magad” kíséretében, mint azt mondani neki, mondd csak el nyugodtan, mit érzel, meghallgatlak.

Könnyebb megsértődni egy-egy félrecsúszott szó, mondat miatt, mint utánagondolni, micsoda káosz és félelem lehet a fejében, lelkében.

Könnyebb kéretlen jótanácsokkal bombázni, mint azt mondani, el sem tudom képzelni, mi zajlik le benned.

Könnyebb rásütni, hogy a fájdalmából akar megélni, mint belegondolni, mekkora segítség lehet neki az, hogy nem tartja magában, hanem kiírja, elmondja.

Könnyebb hülyeségekkel okoskodni, mint elfogadni, hogy felborult a világa, az élete.

Könnyebb lerángatni róla a gyászruhát, mint azt mondani, itt vagyok, bármit tegyél is.

Könnyebb unni a keserűségét, mint elhinni, hogy ezt nem lehet irányítani.

Könnyebb magára hagyni, mint belegondolni, hogy ez most róla szól, nem a saját önérzetünkről.

Könnyebb megmosolyogni, mint tisztelni azért, hogy vállalja a nehéz pillanatait is.

És belülről? Belülről a gyász – ahogy már írtam korábban is – nem egy nátha, nem egy fejfájás, ami egy-két gyógyszer és forró tea hatására elmúlik. Ezen nem lehet átlendülni. Nincs olyan, hogy már annyi idő eltelt. Nincs szomorúság-mérő, ami jelzi, ha elég volt már a befelé fordulásból. És mindez nemcsak halál esetén létezik. Egy hosszú kapcsolat vége, egy csúnya szakítás, egy fontos munka elvesztése hasonlóan nehéz élethelyzetet teremt, ezeket a veszteségeket pedig ugyanúgy meg kell gyászolni, mint egy elhunytat. A gyászban átértékelődik az élet, újraépül a személyiség, rengeteg, tényleg felsorolhatatlanul sok áldozat és fájdalmas pillanat árán, amik közül még azok a legkönnyebbek, amikor sikerül kutyaként vonyítva sírni.

És pontosan ezek a gyötrelmes órák, napok, hetek miatt nincs szüksége semmi másra a gyászolónak, csak arra, hogy hagyják élni, hagyják megélni ezt az egész felfoghatatlanul bonyolult folyamatot, és ne várjon tőle senki a saját kényelme miatt egy elhazudott jól vagyokot.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry