Közzétéve: 2018.01.19. | Kőváry Anett
A végét járta már a tél. A hó üvegszilánkszerűre keményedett mindenhol, ahol hagytak belőle. Ahol meg ellapátolták, legyőzhetetlen sár borított mindent, puha lett a föld, mintha le akarna olvadni a bolygóról. Elmúlt már a farsang is, közelebb volt a húsvét, mint a karácsony, néha hisztizett kicsit az időjárás: hol eső esett, hol semmi, hol fújt a szél, hol mozdulni sem volt kedve a levegőnek. Semmi ereje nem volt már a természetnek ahhoz, hogy eldöntse, tél van-e még vagy már tavasz. Ekkor az ég, mint szigorú szavú bíró, sötétszürkére komorult, és ontani kezdte magából a havat. Biztosan az utolsót azon a télen.
Estére úgy terült szét a friss hótakaró a tájon, mint ahogy húsos ajkak tapadnak egy kiszáradt szájra. Olyan halk, olyan csöndes, olyan friss és nyugalmas volt minden, mint abban az évben még soha. A lámpák fénye sárgásra festette az udvart, az utcát, a hópelyhek milliárdjai egymáson pihenve, drága gyémántokként ragyogták be a környéket. Az autók fegyelmezett csöndben haladtak az utcán, mintha semmi nem akart volna belerondítani a mesés, néma pillanatba.
Lágy szélcsengő hangjához hasonlító gyerekkacaj verte fel az udvart. Késő volt már, kilenc óra is elmúlt, de Linda és Hanna fürdés előtt még kiszaladhatott a kertbe játszani. Először hóangyalt csináltak, és miközben ritmusosan mozgatták fel-le lábukat, karjukat, versenyeztek, melyikük tud több hópihét elkapni a nyelvével.
– Olyanok vagyunk most, mint Elza és Anna a Jégvarázsban!
– Igen, ráadásul az én nevem hasonlít is Annáéra – összedugták az orrukat, úgy kuncogtak tovább.
– Építsünk hóembert! – kiáltott fel Linda, és már kezdte is görgetni a hideg, nehéz hógolyót.
Vizes, súlyos hó hullott, alaposan meg kellett küzdeniük, mire elkészültek az első adaggal.
– Én is csinálok egyet magamnak – Hanna ötlete nagyon tetszett a testvérének.
– Ez nagyon jó, mindenkinek lesz saját hóembere! Versenyezzünk, melyikünk lesz kész hamarabb!
Bukdácsolva, küszködve, lihegve gyártották a hóemberhez valókat. Linda koncentrálás közben a szája sarkát nyalogatta, Hanna a Jégvarázs dalát dúdolgatta félhangosan. Szinte észre sem vették a másikat, olyan buzgón, olyan önfeledten simították a saját kis hóemberüket. Anya egy kis kosárban répákat, régi sálakat, gombokat hozott, hogy a lehető legtökéletesebbek legyenek a művek.
– Ne maradjatok kint sokáig, holnap iskola!
– Jó, anya! – kiáltották egyszerre és megint kuncogva.
– Van egy ötletem! – szólt Hanna. – Ha kész vagyunk, ne nézzük meg egymás hóemberét, hanem csukjuk be a szemünket, és majd háromra nyissuk ki, rendben?
– Rendben! – felelte Linda. – Úgy izgulok!
Csöndben és igazságosan elosztották az anyától kapott kiegészítőket, egymásnak szigorúan háttal állva, hogy véletlenül se lássák meg, min dolgozott a másik.
– Kész vagyok! – kuncogott Hanna.
– Én is. Akkor most csukjuk be a szemünket, oké? Becsuktad?
– Beeee.
– Akkor háromra nyissuk. Eeeeegy-kettőőőőő-hááááárom!
Néhány másodpercig némán tátott szájjal nézték felváltva a hóembereket és egymást. A hideg csöndet Hanna halk szipogása zavarta meg. Kis szeméből szabályos könnycseppek gurultak le a szája szegletéig, rózsaszínű nyelve hegyével segítette le a sós drágakövet az arcáról.
– Mi a baj? – kérdezte Linda rémülten.
De Hanna a hüppögéstől nem tudott megszólalni. Szája lefelé biggyedt, és úgy tűnt, lehetetlen megvigasztalni. Linda rövid karjaival átölelte nővérét, mosolyogva kérdezgette.
– Mi a baj? Elmondod?
Hanna elázott kesztyűjével megtörölte az arcát, lehajtotta a fejét, rá se nézett a húgára.
– Az enyémnek túl nagy a pocakja… Nem is tetszik. Nem akarom, hogy ez legyen a hóemberem! – majd megint zokogásban tört ki.
Linda szemei kikerekedtek, megsimogatta nővére hóemberének a pocakját és elmosolyodott:
– Nekem nagyon tetszik. Mindig ilyen hóemberről álmodtam. Bárcsak nekem lenne ilyen pocakos hóemberem!
– Akkor legyen a tiéd. Nekem nem kell – mondta dühösen Hanna, kihúzta, majd földre dobta a répaorrot, és szó nélkül berohant a házba.
Linda egyedül maradt az udvaron a két hóemberrel. Kesztyűs kezével visszatette a répaorrot a helyére, megfogta a pocakos hóember fejét, és vigasztalón odasúgta:
– Nekem te vagy a tökéletes hóember!
Nővére lábnyomaiba lépve, dúdolgatva sétált be a házba. Lefekvés előtt még egyszer kinézett az ablakon, és a pocakos hóemberre mosolygott.
– Jó éjszakát! – suttogta szíve összes szeretetével.
Legutóbbi bejegyzések