Közzétéve: 2018.01.16. | Kőváry Anett
Egyéves se volt a lányom, amikor ezeket a sorokat írtam róla, neki, magamnak. Mennyire más volt még az az érzés, milyen ritkán éreztem ezt mélyen, nyugodtan, mennyivel több volt a gond, a lelkifurdalás. És milyen szépen benőtte mostanra ez az érzés az életemet, igaz lehet, hogy ő van itt értem és nem én érte, olyan szép ez a különös szerelem, ez segít a túlélésben.
„Egy rosszul vett levegő, egy félrenyelt korty, egy nehezen gyógyuló oltási heg – máris érzem minden sejtemben, mit is jelent félteni őt. Minden fájdalmát megélném, milliószorosan is, csak neki ne legyen semmi baja. Az éjszakai felsírásból visszaaltatni, megnyugtatni: újra és újra emlékeztet rá, hogy én vagyok neki a világ. Az álmos mosoly az arcán, amikor fektetéskor megpuszilom – többet ér minden wellness hétvégénél. A türelme, amivel megvárja, hogy végezzek a konyhában, engem is türelemre tanít. Sokszor meghatódom a védtelenségén, a kiszolgáltatottságán, aztán inkább csodálom őt. Mert olyan tiszta. Olyan puha, olyan komplett, annyira igazi és igaz, hogy tényleg úgy érzem: inkább ő óv engem, mint én őt.”
Legutóbbi bejegyzések