Álmokat teremteni

Elázott, öreg cirokseprű volt odakészítve az óvoda bejáratánál. A dadák olyan gyorsan seperték le lábunkról a havat, mintha futószalag mellett álltak volna: kétszer mindkét irányba. Ss-ss. Toppantottunk még négyet a lábunkkal – kettőt-kettőt mindkettővel – és szaladtunk be a fogasokhoz levetkőzni.

Iskolás korunkban már magunk tisztítottuk a cipőnket, de a seprű ugyanolyan elázott, öreg volt, mint az óvodai. A szálai egy irányba hajlottak el, C betűt formálva, csak a hegyét lehetett már használni, azt is csak nehezen, küzdöttünk a hóval a nagy, vizes lábtörlőn, inkább csak koszosabbak lettünk, mert koszos hólétől ázott, de a két ajtó közötti gumi lábtörlő a mély barázdáival már segített egy kicsit rajtunk, vihogtunk, visszhangzott tőlünk az aula, gyerek fejjel hatalmas volt az az iskola, pedig nem nagy épület, a lépcsőn felfelé megbeszéltük, kit melyik fiú mosdatott meg hóval, szerelmi jelzésnek vettük azt, de nem volt más, csak buta játék, kipirosodva ültünk be az iskolapadba, leizzadtunk a szünetben, a radiátorra tettük száradni a kesztyűket, sálakat, kabátokat.

Ötödikben csak néha mehettünk át a nagy iskolába, egyébként a napköziben volt a termünk, négyen ültünk egy asztalnál, ronda fa székeken, néztük a hóesést és mindig paradicsomszósz-szag volt, mert a lezárt ablakok mögött a kedves konyhás nénik főzték az ebédet, mi meg Márta néninél tanultuk az irodalmat. És nekem hosszú lett a fogalmazásom A Pál utcai fiúkról, öt oldal a nagy vonalas füzetben, mert csak írtam, írtam, írtam és írtam volna még, de öt oldalnál  mégis megálltam, Márta néni mondta akkor, Ancsi – ahogy hívtak kislány koromban a faluban – újságírónak kell menned, és én szót fogadtam és onnantól újságíró akartam lenni.

És mindig volt legalább egy álmom, amiért úgy lehetett küzdeni, és jött is lassacskán minden, amit valaha szerettem volna, volt közte rossz álom is, valóra vált az is, így tanul meg az ember jót és jól álmodni, mert a jó álomért is meg kell dolgozni, aztán volt olyan is, amiből nem lett semmi, még mindig látom magam egy szegedi bárban Martinit szürcsölni, mert 18 évesen azt hittem, fekete miniruhás egyetemista leszek egy szegedi bárban, és akkor majd Martinit kell kortyolgatni, szegedi nem lettem, egyetemista igen, bár nem volt, fekete miniruha sem, szórakozni se jártam, úgy féltem a fővárostól, most meg egyik otthonom lett, ezt is álmodtam mondjuk.

Nézek vissza az álmaimra, a kislányra, aki körmöli a fogalmazást az agyonmatricázott íróasztalnál, rányomja a tollat a lapra, mert szereti, ha átüt a tinta, írja, csak írja ostoba kis verseit, naiv kis agyával teremti az álmait, de nem volt hiába, odaül megint az íróasztalhoz, laptop van már rajta, nem füzet, a matricák hiányoznak, az álmok viszont nem, jaj annyi minden van a fejében, szívében, jó néha kicsit tizennégy évesnek lenni, nincs értelme másképp, sokat kell álmodni, legalább egyet naponta valóra váltani.

Új a seprűnk, még ősszel vettem, nincs meghajolva egyetlen szála sem, pillanatok alatt le lehet seperni vele a havat a cipőmről és a lányoméról is. Ahogy a dadák csinálták: kétszer mindkét irányba. Ss-ss.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s