Életem első húsmentes hete

Kevés nálam nagyobb húsevő létezik. Vidéki lányként nőttem fel: a haszonállatok gondozása, leölése, húsuk feldolgozása és elfogyasztása olyan természetes volt nekem mindig is, mint a levegővétel. Hozzáteszem, meggyőződésem, hogy nagyszüleimet igaz szeretet fűzte minden egyes disznóhoz, libához, tyúkhoz, nyúlhoz, lelkiismeretesen nevelgették őket, hogy aztán a lehető legkevesebb szenvedést okozva elvegyék az életüket a sajátunk fenntartásáért. Talán minden gazda így van a jószággal, elég, ha csak a disznótorra gondolunk: tiszteletet adunk az állatnak, amelyik azért hullott el, hogy mi élhessünk. Természetes volt a kolbász, a tepertő, a hurka, a sertés minden formája a tányéron, sosem remegtem meg a tyúkok levágásakor, természetes volt végignézni a torkuk elvágását és a kopasztásukat ugyanúgy, mint a liba tömését. Egész életemben imádtam a húsételeket, habár kocsonyából mindig csináltattam egy teljesen üreset magamnak, azt csak úgy voltam hajlandó megenni. Ezt leszámítva ettem mindig szinte mindent, még most karácsonykor is két pofára faltam a sült kacsát, aztán úgy döntöttem, elég volt.

Érlelődött benne már egy ideje az érzés és a gondolat, hogy nincs szükségem húsra. A lányom is rásegített a dologra azzal, hogy még ősszel kijelentette, ő nem eszik állatot. Persze nem tartotta magát az elhatározásához, de lényegesen kevesebbszer ette meg az elé tett húst, és még kevesebbszer is kérte. Minden étkezésnél elhangzott az “ez milyen állatból van?” kérdés. Ehhez jött még a jógafilozófia “ne árts” alapvetése, ami egyre határozottabban és egyre hangosabban dübörgött bennem. Egyszerűen egyre többször töltött el rossz érzéssel, hogy egy állat maradványait eszem.

Ismerek és unok minden ezzel kapcsolatos közhelyet, hogy az ember húsevő, ezt bizonyítja a fogazata is, meg hogy állati eredetű fehérje nélkül egyoldalú lesz a táplálkozás, és különben is, a füvet nem sajnálod, csak a kecskét, hahaha. Nem érdekelnek ezek a megjegyzések, mert nem külső hatásra – jó, egy picit a lányom hatására -, hanem pusztán önszántamból döntöttem úgy, hogy száműzöm a húst az étrendemből. Teszem mindezt úgy, hogy a legnagyobb hirdetője voltam korábban a “túl rövid az élet ahhoz, hogy ne együnk húst” filozófiának. És teszem mindezt úgy, hogy pont annyira nem értek egyet a vegák és vegánok arrogáns észosztásával, mint a húsevők erőszakosságával. Hiszem, hogy ez pont annyira magánügy, mint az, hogy ki kivel szexel. Tudom, erre meg lehet mondani, hogy nem, mert az elfogyasztott ételünk által hatással vagyunk a közvetlen környezetünkre, sőt, akár az egész bolygóra is, mégis azt gondolom, azért a természet több millió éves törvényeivel lehetetlen vagy nagyon nehéz szembe menni, és hát az ember eredendően ragadozó volna. Vagy mindenevő, de semmiképp sem növényevő.

Csakhogy az ember – mint egyén és mint faj is – attól is fejlődik, hogy befogad különböző eszméket, és megengedi magának a változást. Rájönni, hogy valamire már nincs szükségem (átmenetileg vagy véglegesen, az majd kiderül), és ezáltal nemcsak jobban érzem magam, de még teszek is valamit a környezetemért – itt szokott jönni az, hogy miért gondolod, hogy attól majd kevesebb csirkét fognak megölni, hogy te nem eszel a húsából -, az mindenképp előremutató. Pláne, ha ezzel a világon senkinek nem ártok.

Szóval január elseje, vagyis múlt hétfő óta nem eszem húst. A hét közepén volt egy mélypont, amikor úgy éreztem, megőrülök egy falat sültért, de kibírtam. Azóta semmi ilyesmi, teljesen jól vagyok. Az elmúlt hét napban ettünk brokkolikrémlevest, túrós csuszát, rántottát, salátát, gyümölcsöt sajttal (a vegán, vagyis teljesen növényi alapú étkezésre azért nem tudnék hiphop átállni), lencsefőzeléket, zöldborsófőzeléket, valami brutálisan jó, húsmentes mexikói cuccot, aminek a neten találtam a receptjét, és annyira jó volt, hogy két nap egymás után meg kellett csinálnom, grillezett zöldségeket árpagyönggyel, margarita pizzát, lekváros pirítóst. A gyerektől nem vonok meg semmit, a választás szabadsága az övé, ő dönti el, mit szeretne enni, semmit nem erőltetek rá.

Nehéz lenne komolyabb következtetést levonni az eltelt hét napból, ami viszont egyértelmű, hogy nincs az a kellemetlen teltség érzetem, mint korábban. Mintha pont annyit ennék, amennyire tényleg szükségem van.

Az emberkísérlet folytatódik, kíváncsian vágok bele a második hétbe.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s