Ha üzennél

Amikor már azt hiszem, kezdem feldolgozni a dolgot, megtalálom a hiányérzet helyét az életemben, elveszem az egészből azt, amitől fejlődésemet remélem, és elengedem mindazt, ami már nem szolgál;  amikor azt hiszem, hogy lassan megnyugszik a lelkem, akkor váratlanul, egy rémálom hatására olyan emlékek törnek fel valahonnan, amikről azt hittem, gondosan eltemettem magamban.

Úgy riadtam fel, ahogyan a filmekben szoktak a rossz álmokból. Tényleg felültem, tényleg nem tudtam, hol vagyok, és tényleg nem tudtam, mi történt, hány óra van, milyen évszak, milyen napszak, milyen ágy, és egyáltalán ki vagyok én. Lassan kezdtem összerakni a mozaikot, rájöttem, hogy az ágyamban fekszem, egyedül, Olívia az apukájánál, kitapogattam a telefonomat, 23 óra 8 perc. Fél órát se aludtam. Próbáltam megnyugtatni magam, próbáltam megfejteni, mi volt ez az egész. Nem emlékeztem álomra, semmilyen kép nem villant be, csak az érzés, mintha valaki felrázott volna.

Reméltem, hogy vissza tudok aludni, ami valószínűleg sikerült is, mert hirtelen már anyával voltunk, a tesóm is, meg én is, valami óceánjáróval mentünk valahová, anyán hálóing volt és haj, igazi haj, és nem volt sovány az arca, hanem egészséges volt, amilyen a régebbi fényképeken. Éttermet kerestünk a tesómmal, mert anya éhes volt, és azt mondta, valami szuvenírt is akar venni, úgyhogy hirtelen már hűtőmágneseket nézegettünk. Az eső is esett, aztán el is állt, volt ott valami folyónak valami torkolata, anya kezében a telefonja, és akkor megint felébredtem. Újra kitapogattam a telefonomat, nem az időt néztem, üzenetet vártam, hátha viberen, vagy sms-ben, a facebookon, hátha üzent az anyukám. Kellett néhány perc, vagy isten tudja, mennyi idő volt az, mire leesett, hogy ezt az üzenetet már hiába várom.

És akkor hirtelen eszembe jutott életem egyik legmegrázóbb hete. Az a hét vagy másfél hét, lehet, hogy két hét is volt, megszűnt akkor az időérzékem, szóval az a néhány nap szeptember elején, amikor rövid időn belül háromszor rohantam haza Budapestről azzal, hogy nem biztos, hogy életben lesz az anyukám, mire hazaérek. Életem leghosszabb hazaútjai voltak, az utolsó kettő már nem is haza, hanem a kórházba, de mindig, mikor hazaértem, még élt anya. Nem gondoltam volna, hogy emlékszem erre, de igen, emlékszem, hogy Linkin Parkot hallgattam, végig, 250 km-en át ugyanazt a dalt, a „One more light”-ot, ami arról szól, hogy kit érdekel, ha kialszik egy csillag az égen, és csak sírtam, sírtam, nem is tudom, hogy találtam haza, talán tudta az autó magától is az utat, és nem volt jó most meglátni a templomtornyot, nem volt jó most lekanyarodni a 37-esről, mert arra gondoltam, hogy amíg megyek, addig legalább a hitemben él az anyukám, és féltem és rettegtem és egyedül voltam, és amikor befordultam az utcánkba, a házunk előtt egy ronda szürke furgon állt, és én azt mondtam, nem magamban, hanem hangosan, hogy ne, nem, nem lehet, hogy ez egy halottas kocsi, nem lehet, hogy elkéstem, de szerencsére nem az volt, csak a görög-katolikus pap kocsija volt, az atyáé, ahogy anya hívta, meglátogatni jött anyát. És anya ott ült az előszobában a lila pöttyös hálóingemben, amiben voltam, amikor Olívia született, de most álmomban nem ez volt rajta, hanem egy hosszú hálóing, és ott ült, egyem is meg a drága kis cinkém, és boldog volt, hogy ott vagyok, és nevetett, és azt mondta, nem akarok én mást, csak élni.

Amikor másodszor rohantam haza, talán az már a kórház volt, igen, talán Olíviát is vittem, akkor beszéltünk még, nem volt túl sok ereje, de próbált úgy tenni, mintha lenne, és mielőtt eljöttem, megfogta az arcomat, megpuszilt, és elmondta azt, ami után már soha többé nem mondott nekem semmit, azok voltak az utolsó szavai hozzám, és én hallom éjjel, amikor felébredek a rémálmomból, és érzem a puha kezét az arcomon, és látom a fáradt tekintetét, félig volt már csak itt ő akkor, és amikor utolsó alkalommal mentem hozzá, már csak aludt, ki tudja, hol járt a lelke, csak aludt, nem mondott ő már semmit, csak néha kitakarózott, de nem volt magánál, azt hiszem, pont a lányom születésnapja volt, igen, a lányom születésnapján láttam utoljára az anyukámat.

Jöttek, csak jöttek a képek erről az utolsó pár napról, jó is volt, mert élve volt benne anya, rossz is volt, mert búcsúzva is volt benne, én nem tudom, hogy múlik ez, elmúlik-e, kell-e múlnia, kell-e várni, hogy múljon, nem tudom, mitől álmodom anyukámmal, de istenem, bárcsak ott lenne valahogy egy üzenet, amikor legközelebb felriadok az éjszaka közepén, és kitapogatom a telefonomat.

És te megüzennéd, hogy puszika kicsikém, jó éjt nektek, megüzennéd, hogy várod a menürendelést, megüzennéd, hogy vigyek dobozt, megüzennéd, hogy levelem jött, megüzennéd, hogy negatív lett a PET ct-d, megüzennéd, hogy jó a vérképed, megüzennéd a bármit, mindegy lenne, mit üzensz.

Ha üzennél.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry