Közzétéve: 2018.01.04. | Kőváry Anett
Volt nálunk a faluban a Petőfi és a Bánom út sarkán egy öreg kerekes kút. Gyerekkoromban legalábbis kerekes volt, most már kút se nagyon, de még áll. Amikor szánkózni indultunk, ott találkoztunk a többiekkel, a kerekes kútnál.
Húzta maga után a járművét mindenki. Ütött-kopott, régi szánkó volt az enyém, a zsinórja foszladozott, a talpa rozsdásodott, az ülő részét is csak a szentlélek tartotta össze. A karfás szánkó igazi kincsnek számított, a kétszemélyes karfás szánkó meg maga volt egy Maserati, ha volt valakinek, rimánkodtunk, hogy hadd próbáljuk ki.
Menő volt az ötujjas orkánkesztyű is, nekem persze nem volt olyanom, csak egyujjas, meg a nagyanyám kötötte, ronda, szúrós csősapka, ráfagyott a hó, meg a leheletem a csillámló szálakra, mindig le kellett tolni a pamutot a szám elől, ha meg akartam szólalni, egyujjas kesztyűben nem volt könnyű, izzadtam is alatta állandóan. Amikor igazán nagyoskodtunk – így mondtuk – letoltuk sálnak az egészet, úgy sem volt könnyebb, a fél fejünket eltakarta úgy is.
Piacos tollkabátom is volt, Nyíregyházán vettük a szüreti pénzből még ősszel, jó meleg volt, minden mozdulatnál úgy ropogott, most is hallom, ha becsukom a szemem. Sínadrágom nem volt, csak farmer vagy melegítő, ritkán vettem alá harisnyát, megfagytam inkább, de a harisnyától már akkor kivert a víz, felnőttként se nagyon hordom, van valami furcsa börtönérzetem benne. Hótaposó volt a lábamon, Mikulásra kapott meleg zokniban.
Mindig elsőnek értem oda, szerettem korán ott lenni mindenhol, sokszor az iskolát is együtt nyitottam a takarító nővel, volt valami misztikus abban, hogy pár percre enyém az egész épület. Vártam a többieket a kerekes kútnál, a Petőfi út és a Bánom utca sarkán, hogy menjünk szánkózni a Malom-partra. Egy derekas lejtő volt, mellette pincékkel, a bátrabbak a pincehátról csúsztak le, a tanulók az úton maradtak, zengett tőlünk, kölyköktől a falu, hatalmas volt a lárma, de nem zavart az senkit, hát tél volt, hó volt, hatalmas hó, a szánkózásnak volt ideje, tudta azt mindenki.
Nem volt velünk felnőtt, furcsa is lett volna, otthon voltunk mindannyian, miénk volt az alvég, a falu, meg egy kicsit a világ is.
Folyt rólunk a víz, az orrunkból a takony, a szánkból a nyál, hólével keveredett minden, elfagyott az arcunk a kutya hidegben, szólni se nagyon tudtunk már, csak röhögtünk egymásra, egymáson, magunkon, estünk nagyokat, sírtunk is néha, hemperegtünk a hóban, tükörfényesre csúszkáltuk a kapubeállókat, hógolyóztunk, eláztunk, megfáztunk, elgémberedve hazaténferegtünk.
Másnap iskola volt, vagy szombat, mindegy is volt, mert tél volt, igazi, hideg, havas tél, nem olyan, mint mostanában, és gyerekek voltunk, és minden olyan könnyű volt, vagy legalábbis máshogy nehéz, és minden elég volt és mindenből volt elég, gondtalanok voltunk, súlytalanok, könnyedek és igaziak, egyszerű volt minden, rendben volt minden.
Nem úgy, mint mostanában.
Legutóbbi bejegyzések