Elmúlik

Közzétéve: 2018.01.03. | Kőváry Anett

Normális családnál nem hír a gyerekkel együtt tölteni hosszú napokat, hiszen normál esetben a gyerek úgy valahogy mindig ott van. A csilláron, az asztal alatt, a szekrényben, a sarokban, az ágyneműtartóban, a szárítóra csipeszelve. A mi családunkban viszont az a normális, hogy hat-hét napot velem, négy-ötöt az apukájánál tölt a kis prücsök. Az ünnepek alatt mégis szokatlanul sok időt, majdnem két teljes hetet voltunk kettesben, 0-24-ben. Úgy egymáshoz nőttünk, hogy igazán fájdalmas volt az elválás.

Nem volt ez mindig így. Emlékszem a gyötrelmes első egy-két évre, amikor szédelegve kerestem a helyem ebben az egész történetben (értsd: barátkoztam az anyasággal). Akkor, belülről úgy éreztem, ez egy végtelen sztori, soha nem lesz könnyebb és főleg soha nem lesz jó. De most már tudom és tapasztalom, hogy ahogy minden csoda, úgy minden szenvedés is átmeneti. Elmúlik.

Akkor viszont csak a nehézséget láttam minden ébredésben, minden altatásban, az éjszakában és a nappalokban is, az etetésekben, a pelenkázásokban, szokatlan volt és különös ez az új életforma. Rengeteget sírtam, rengeteget bántottam magam és a körülöttem levőket, mert egyszerűen nem tudtam kezelni az óriási változást. Nem értettem, hogy lehetek olyan aljas, hogy egyedüllétre vágyom, hogy szerettem volna időnként a gyerek nélkül lenni. Most már tudom, teljesen normális volt, és milyen érdekes, mostanra át is fordult az egész.

Most akkor nem találom a helyem, amikor nincs itthon a kislányom. Most nem arra vágyom, hogy nélküle legyek, hanem arra, hogy minden percben itt csipogjon nekem, bújjon hozzám, öleljen és pusziljon, és én gyomrozhassam, csikizhessem, simogathassam, fésülhessem, válaszoljak a kérdéseire, meséljek a világról neki, meghallgassam a sztorijait, rászólhassak, hogy megint nem pakolt el maga után, gondolkodjak a reggelijén, érezzem az illatát, a lényét, a varázslatos lelkét. Maja mondta pont tegnap – sejtettem ezt eddig is, de most valahogy máshogy ütötte meg a fülemet -, hogy tényleg ennyi az élet értelme. Legózni a végtelenségig, kifeküdni a kanapé matracát, fejfájásig nézni az egy idő után idegesítő meséket, százezerszer menteni a Mancs őrjárattal. Lenni, vele lenni. A szemébe nézni és látni a csodát.

Nekünk most más a rendünk: tizenháromszor huszonnégy óra után négy éjszaka apánál. Fáj most piszkosul egyedül lenni, de

elmúlik.